Bod Péter Ákos: Míg a rendszer szét nem esik, avagy mennyire polgári a kormány karaktere?

prga   2019-02-28   Bod Péter Ákos: Míg a rendszer szét nem esik, avagy mennyire polgári a kormány karaktere? bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

A cikk a Magyar Hang oldalon jelent meg 2019. február 28-án és a a Magyar Hang 2019/8. számában 2019. február 22-én.

Mivel immár negyedszerre kormányoz Orbán Viktor, kellő ismeretünk lehetne arról, hogy melyek a nézetei, értékei és céljai a társadalmi élet egy fontos területét, a gazdaságot illetően. Vagyis: milyen az orbáni gazdaságpolitika? Nem a megnevezés a döntő, mert a különféle besorolások (neoliberális, baloldali keynesiánus, monetarista, kínálati oldali, keresztényszociális) igen pontatlanul írják le egy adott kabinet tényleges gyakorlatát, amelyben mindig keveredik a helyzetre, a kényszerekre való reagálás a belső, valódi célokkal. Az sem sokat segítene, ha a hivatalos önmeghatározásból indulnánk ki. A pártok, kormányok általában jól csengő elnevezést használnak az éppen követett politikájukra, ám a valóság lehet nagyon más, sőt láttunk olyan rezsimeket is, amelyek a fennkölt szlogenek ellentétét cselekedték.

Egyáltalán, kell-e nevet adni a gyereknek? Persze hogy kell. Az üzleti elemzők, kis- és nagybefektetők, a szociális partnerek és a tudatosan politizáló (megengedem, a szavazók között kisebbségben lévő) választópolgárok szeretnék tudni, hogy melyek a motívumai és valódi törekvései az adott politikai erőnek; a napi kormányzati gyakorlat mögött van-e, és ha van, mi a belső tartalom. Tartós és markáns gazdaságpolitikai irányváltás általában átfogó nézetrendbeli fordulat részeként szokott bekövetkezni. Így amikor Nagy-Britanniában Margaret Thatcher meghirdette a kisebb államháztartás és az erősebb piaci verseny politikáját, azt nagyon világosan az állami kötöttségekkel szembeni és a gazdasági szabadság melletti értékválasztáshoz kötötte már a választások előtt.

Vehetünk hazai példát is. Az antalli kormányzás a szabadság és a tulajdon választási ígéretével indult, a kormányprogram a szociális piacgazdasági irányzathoz illeszkedett. És valóban az örökölt gazdaság rendszer decentralizálását, deregulálását, az állami tulajdon magánosítását, a szociális piacgazdasági intézményrend kiépítését tartotta fő feladatának. A sors aztán úgy hozta, hogy az átalakulással járó mély krízis közepette a kormány erejének felét a válságkezelés kötötte le. Ettől azért akkor és utólag is érzékelhető volt a polgári kormány gazdaságpolitikai karaktere. Valaki támogatta vagy sem, de azt kiérezhette az időszak egymásra torlódó eseményeiből, hogy Antall József milyen Magyarországot épít, építene, és hol látja hazánk helyét a világ nagy politikai és szellemi áramlataiban. 

Azt már nehezebb megmondani, hogy milyen volt a Horn-kormányé. A szocialisták jóléti politikával kampányoltak, majd hatalomra jutva rövid sodródás után keményen megszorító, sokak szerint neoliberális ihletésű stabilizációs csomagot alkalmaztak. A helyzet bonyolultságát mutatja, hogy a névlegesen baloldali kormánypárt zöme lelkesen támogatta a Bokros-csomagot („I love Lajos” feliratú pólókat láthattunk), míg a parlamenti ellenzék elvetette, sőt a liberális gazdaság- és társadalompolitikai eredetű Fidesz későbbi gazdaságpolitikáját részben a Bokros-csomag tagadására építette fel.

Nincs helyünk bemutatni, hogy mennyire eklektikus, rendező gondolat nélküli gazdaságpolitikai kurzusok váltogatták egymást, gyakran még azonos politikai cikluson belül is. Elég csak felidézni, hogy a 2002-t követő nyolcéves szocialista–szabaddemokrata kormányzás során milyen meredek irányváltások következtek be, és ezek mennyire nem kvadráltak a meghirdetett politikákkal. (De az utólag rárakott neoliberális címkével sem: ha valóban szabadpiaci kurzus érvényesült volna tartósan, akkor nem marad ránk akkora államadósság, inflációs nyomás, és nem láttunk volna annyi kormányzati beavatkozást.) A propaganda szövege és a valóság között mindig van rés, amely szakadékká is tágulhat. Orbán Viktor ezt így vallotta be külföldiek előtt: „Ne arra figyeljenek, hogy mit mondok, hanem hogy mit csinálok.”

Nos, amit a második Orbán-kormány csinált 2010 után, az igen sokban eltért mind az 1990 utáni polgári kormány működésétől, mind az első orbáni négy év, a Fidesz–Kisgazda-koalíció gyakorlatától is. Persze a 2010 utáni helyzet nagyon más volt, mint az 1990-es években, különösen négy vonatkozásban.Szemben az antalli időkkel, 2010-ben minden állítással szemben nem volt már gazdasági válsághelyzet: a mély, de gyors lefutású nemzetközi krízis elmúltával a magyar gazdaság is ismét növekedni kezdett, az IMF–EU hiteléből feltöltött devizatartalék pénzügyi biztonságot adott. A megelőző két évtized során gazdaságunk hatalmas ütemben modernizálódott, egyéb sikerek mellett a térségben kiemelkedőnek számító működőtőke-állományra tett szert. Ennek következményeként 2009-től már nagy exporttöbbletet mutat fel gazdaságunk, és nemcsak az iparban, ahol addigra nagy kapacitások fordultak termőre, hanem a szolgáltatásokban és az agrárgazdaságban is.

Másodszor viszont nagyon is volt válsághangulat, nemcsak az arra egyébként is hajlamos magyar társadalomban, hanem a fejlett világban is (kevésbé a távolabbi fejlődő világbeli térségekben). Társadalmunk nehéz helyzetű rétegei, például a devizában eladósodottak, a magyarországi peremtérségek lakói, a tartósan munkajövedelem-nélküliek a kormányhoz, a hatalomhoz fordultak védelemért – az pedig meg is ígérte a veszélyektől való megvédésüket.

A harmadik fontos körülmény a 2008-as globális pénzügyi válság gondolati, ideológiai, gazdaságelméleti utóhatása: meg gyengült az elfogadott gazdaságpolitika, a bevett nemzetközi gyakorlat fegyelmező szerepe. Válságban minden kormány elsőként a maga ügyeit igyekszik elrendezni, és könnyebben feladja az addig követett normát, szokásrendet. Míg az 1990-es évtized elején, sőt az EU-csatlakozásra való felkészülés miatt lényegileg a rendszerváltozás első másfél évtizedében mindvégig „viselkedniük kellett” a magyar kormányoknak, a 2008-as után immár EU-tagország élén Orbánék sokkal tágabb mozgásteret találtak maguk előtt, mint még 1998-ban.

Ehhez társult a negyedik tényező: a szavazatok bő felével a Fidesz ezúttal minősített országgyűlési többséghez jutott. Ez nem példa nélküli, hiszen kétharmados többség állt a Horn-kormány mögött is, de akkor az óvatosan élt lehetőségeivel. Nem így a második Orbán-kormány, amely ugyan a választások előtt igen keveset árult el társadalmi, politikai és gazdasági céljairól, a győzelem után rögtön elment a lehetőségek határáig.

És itt következik egy ötödik, immár egyéni tényező: a kormányfő konfrontatív politizálási stílusa és folyamatos hatalomkoncentrálása. Ezt elősegíti a demokratikus berendezkedésű világban példa nélküli politikai konstelláció: a politikai hatalom csúcsán lévő három személy (köztársasági elnök, miniszterelnök, házelnök) egyazon egyetem szakkollégiumának életkorban és társadalmi szocializációban igen hasonló hátterű alumnusa. Ez utóbbi, ötödik vonatkozás akkor lesz fontos, ha a tényleges döntési gyakorlatot vizsgáljuk.

A 2010-es kormányintézkedések egy része a korábbi döntések korrigálásának is felfogható. Az addigi szocialista–szabaddemokrata kormányok egyszerre támaszkodtak a társadalom leggazdagabb és legszegényebb rétegeinek szavazataira (ismerős ez a képlet a mából is): az egyiknek adócsökkenést ígértek, a másiknak az elviselhető szegénységhez elégséges szociális támogatást. E kettő bizony akkor sem megy méretes deficit nélkül, ha növekszik a gazdaság. Amint növekedett is 2006-ig, aztán viszont már nem. Sőt, jött 2008 végén akkora visszaesés, amelyet a rendszerváltozás éveiben láthattunk; csak éppen a parlamenti többségnek a válságkezeléshez immár nem maradt legitimációja.

A 2010 tavaszán hatalomra kerülő Fidesznek nem volt politikai ellensúlya, nekikezdhetett (mások szerint: nekiesett) az intézmények és normák átalakításának. Csupán a munka világát tekintve: a munkanélküliségi és a korai nyugdíjazási eljárások átalakításának, a munkatörvénykönyvnek, a köztisztviselői státusznak, a végkielégítés megszigorításának. Ez utóbbinál rögtön láthattuk, hogy dehogyis az észszerű és arányos végkielégítés gondos kidolgozása a cél! Egyértelmű politikai számítás mozgatta a döntéseket: az arcátlan végkielégítés akkor „pofátlan”, ha az előző társaság tisztségviselőit érinti, és a velük való keménykedés tetszik a Fidesz-szavazóknak. Később már nem lesz fontos, hogy plafonja legyen az állami cégek és hivatalok fizetési jegyzékének.

Ám ez az epizód nem csak bepillantást ad a mindennapi populizmusba, a történet azért marad meg az emlékezetben, mert a polgári társadalom jogi rendjébe nem illeszkedő módon, méregből és „izomból” meghozott végkielégítés-konfiskálás fennakadt az alkotmányos fékek és ellensúlyok rendjén. Nosza, nekiálltak lebontani. Ez a folyamat 2014 után felgyorsult, és 2018-ra jórészt le is zajlott – oly mértékben, amely már az európai intézmények figyelmét is felkeltette.

A korrekción túl aztán jöttek a vezetői kör nézeteit és hiedelmeit tükröző döntések, ingatag elvi-szakmai megalapozottság mellett.Itt van az egykulcsos, mélyre szállított személyi jövedelemadó, amely értelemszerűen a legtehetősebbeknek ad legtöbbet. Ezt az adómegoldást korábban az SZDSZ propagálta, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) is javasolta egy időben, de 2009-ig Orbán még annak látta, ami: erősen antiszociális, a jövedelmi elitet segítő eszköz. Aztán hirtelen olyannyira híve lett, hogy ha a költségvetés engedné, a saját szakértői halk, remegő hangú közbevetései ellenére nullára vinné le. 2010-ben első lépésben felszámolta a nyugati típusú progresszív adórendszert, egykulcsossá téve. Az állam kieső szja-bevételeit részben a bankokra, szolgáltatókra kivetett különadókkal pótolták: a cégek számára ezek olyan többletterhek, amelyeket előbb-utóbb áthárítanak a fogyasztókra, ügyfelekre. A terhek viselői pedig nemigen látják át, hogy a drágább bankolás, telefonálás okai között megbúvik az állam, amely az üzleti körrel szedeti be a közvetett adókat.

A kieső jövedelemadó másik ellentétele az európai rekorder általános forgalmi adókulcs (27 százalékos áfa). Az végül is szintén a fogyasztókat terheli, és legjobban a szegények végső fogyasztását kurtítja meg. Nem meglepő, hogy 2010 és 2014 között a nagy jövedelemátrendezés nyomán nagyot nyílt a jövedelmi olló hazánkban. Így az sem csoda, hogy az egy főre jutó átlagos fogyasztás terén hazánk az európai sorrend vége felé kullog. Politikailag azonban mindez észszerűnek látszik, mert a közvetlen adók (szja, társasági adó) kulcsa dicsekvésre módot adóan alacsony. Ami meg jó magas, azzal a kasszánál találkoznak az emberek, és nem a kormányra, hanem az üzleti szereplőkre haragszanak. Figyelemre méltó különbség a korábbi, baloldali populizmushoz képest, hogy a legszegényebb rétegeket nem szerény, de nemzetgazdasági méretekben mégis költséges jóléti ellátással semlegesítik, hanem egyfelől a közmunka intézményének kiterjesztésével, és főként a valós és képzelt veszedelmektől való megvédés ígéretével. Nincs itt tér, hogy sorra vegyük az olyan gazdasági intézkedéseket, amelyek értelmezéséhez nem elég a gazdaságelméleti vagy szakmai észszerűségi elemzés, és amelyeknél közös, hogy a politikai döntési centrum sajátos érdekei, szempontjai diktálnak.

Ez jól kimutatható a kötelező nyugdíjpénztári megtakarítások államosításán. Lehetne szakmai ellenérveket és (ritkásabban) támogató érveket ütköztetni, de rekonstruálható, hogy a kormány külső és belső politikai mozgásterének bővítése volt a motívum, nem pedig az, hogy megóvják a nyugdíjra készülőket névre szóló megtakarításaik „eltőzsdézésétől” – az akkori kormánypropaganda ezzel a nyelvi leleménnyel utalt arra a tényre, hogy a pénztárak ügyfeleik megtakarításait állampapírba, Mol- és OTP-részvényekbe fektették. Eltőzsdézés: meglehetősen antikapitalista, szélsőbaloldali szóhasználat.

A „munkaalapú társadalom”, az ipari termelés szolgáltatásokkal szembeni preferálása, a külföldi tőke általi kizsákmányolásunk visszatérő taglalása, és a Fidesz-kabinet több hasonló toposza pedig vulgármarxista hangulatú. Nem csoda, hogy bizonyos összehasonlító nemzetközi elemzésekben a Fidesz (és a Jobbik) gazdasági nézetrendszere a baloldali populista kategóriába kerül. És a külföldi nagybefektetőknek adott nagyvonalú adókedvezmény, pénzbeli támogatás? Általában a tőkejövedelmek, vállalati profitok indokolatlanul kedvező adóztatása? Ezek miatt adóparadicsomnak számít Magyarország, és várhatóan konfliktusok sorozatába keveredik hamarosan az EU-n belül. Vagy itt van a devizaadósok kimentése, amely kezdődött a legtehetősebbekkel, és csak lassan, körülményesen, távolról sem olyan nagyvonalúan terjedt ki a lakosság nagyobb felére. Itt vannak a családtámogatási, lakossági kedvezmények: körmönfont szabályozásunk azt szolgálja, hogy lehetőleg a tehetős felső egyötödhöz jusson a pénz, ne a szegényekhez. Eközben a gyors gazdasági növekedés és a Marshall-segély méreteit elérő uniós támogatások bezúdulása ellenére súlyos és tartós gyermekszegénység sújtja hazánkat – nehéz lenne kereszténydemokrata, keresztényszociális, családbarát jelzőket találni a magyar szociálpolitika gyakorlatának leírására.

Ezek inkább emlékeztetnek a libertariánus, szélsőségesen konzervatív irányzatokra. Német ipar vállalatoktól vagy angolszász politikai körökből a magyar olvasót akár meg is lepő elismerést kap néha az ilyenekért a kormány. Azért viszont nem, hogy mekkorára duzzadt államapparátust, állami szektort és gazdasági szubvenciót találni nálunk. Azok inkább illenének egy régimódi jóléti államhoz, még az 1970-es évekből. Az is csaknem kiszúrja a külső megfigyelő szemét, hogy a felzárkóztatást szolgáló európai projekteket rendszeresen túlárazzák, az állami közbeszerzések roppant mód kedveznek egy szűk érdekkörnek (mi előre meg tudjuk mondani a tendernyertesek nevét). Az ilyen gyakorlat teljesen idegen a konzervatív világképtől, elfogadhatatlan Európában. Lehet persze, szoktak is a nagy cégek üzletelni ilyen rezsimekkel, de a baksist, a hivatali packázást, a keleties tempót bizony keményen beárazzák, a piacon maradásukat a kormánnyal vagy a fogyasztókkal, de valakivel megfizettetik. Közgazdasági oka és értelme nem nagyon van a keleti nyitás néven meghirdetett politikai fordulatnak; itt sem érdemes gazdaságpolitikai vagy nemzetgazdasági rációt keresni. Az, hogy növekvő piacok felé nyitva kell lenni, persze igaz. Tudják ezt a hazánkban is aktív transznacionális vállalatok. Az ő értékesítési csatornáikon keresztül jut is bőven magyar munka, alkatrész, szolgáltatás Kínába – de hogy a magyar tulajdonú kis- és közepes méretű vállalatok értelmes akciórádiuszát meghaladja a távolság, az világos. Ecuador és Chile is messze van. Sőt, még Oroszországot is helyén kellene kezelni gazdasági, üzleti ügyekben: az orosz GDP körülbelül Olaszország méretű, Oroszország importképessége kisebb, mint Hollandiáé. Ezek pedig közelebb vannak, partnereink, szövetségeseink.

A sok improvizálás és hirtelen politikai fordulat miatt a nálunk történteket nehezen érti a külvilág. Az ország belső „minőség-ellenőrzését” szolgáló kormányfüggetlen intézmények kiiktatása érezhetően rontja a kormányzati munka hatásfokát; ezt számos felmérés megmutatja. Nem meglepő így, hogy a magyar állam fizetőképességét, pénzpiaci jóságát mérő országkockázati besorolás még a legutóbbi örömteli felminősítések (Standard & Poors, Fitch Ratings) után is csak két fokozattal haladja meg a bóvlit. Ha tényleg annyira jó lenne a magyar gazdaság – és főleg a magyar állam –, mint ahogy az adónkból fizetett propaganda hirdeti, lengyel vagy szlovák szinten kellene lennünk. Attól azonban távol állunk: a lengyeltől kettő, a szlováktól három, a csehektől grádiccsal lemaradva. Gazdasági elemző logikával valóban nehéz kiigazodni a magyar szisztémán. De ez most már nem lehet meglepetés, mert láthattuk, nem gazdasági racionalitási, hanem politikai, hatalommegtartási motívumok mozgatják a döntéshozókat.

Nem nagyon érdemes tehát gazdaságpolitikai irányzatot, pláne filozófiát kutatni a magyarországi fejlemények mögött. Ez ismét a politika primátusának kora. Volt már ilyen rezsim. Ment egy darabig, főleg amíg a belső tartalékok kitartottak, meg kívülről finanszírozták. Aztán már mind kevésbé ment, majd a külső feltételek gyors átalakulásával a rendszer szétesett.