Vitairat a „civilek hatalmáról”: A védekező társadalom, avagy a civilek hatalma

prga   2016-03-09   Vitairat a „civilek hatalmáról”: A védekező társadalom, avagy a civilek hatalma bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Progress Alapítvány

Vitairat a „civilek hatalmáról”

A védekező társadalom, avagy a civilek hatalma:

Töprengések a magyar civil társadalom helyzetéről

(A vitairat ide kattintva pdf-formátumban is letölthető)

Ágh Attila

A civil társadalom a politikatudomány állandóan aktuális, megkerülhetetlen témája, de nehezen definiálható területe, mert a természete szerint nincsenek éles kontúrjai, és folytonos változásban van. Definíciója és aktualitása szoros összefüggésben vannak egymással, ezért a civil társadalom új jelenségeinek és aktualitásának a felmutatása elválaszthatatlan egymástól. Ez a vitairat a „civilek hatalmáról” azonban nem a klasszikus definíciók leírásába akar elmerülni, hanem elsősorban a jelenlegi magyar civil társadalom helyzetét és új fejleményeit akarja szemügyre venni. A demokrácia politikai rendszere olyannyira válságban van Magyarországon, hogy valójában már nem is létezik. A jelenlegi magyar politikai rendszer „bársonyos diktatúrának” minősíthető, amit a magam részéről is már több írásban körüljártam. Ebben a vitairatban azonban nem a politikai rendszer egésze van az elemzés középpontjában, hanem a civil társadalom hatalma, mint a demokrácia válságának hatása a hazai civil társadalomra, illetve az újonnan szerveződő civil társadalom visszahatása, védekezése az autoriter rendszerrel szemben. A KKEi régió – és mindenekelőtt ezen belül a magyar – civil társadalom helyzetének bemutatásához és az alulról építkező demokratizálás perspektívájának felvázolásához azonban három elméleti előfeltevés kibontása szükséges, egyrészt a formális és informális intézmények kontrasztjának, másrészt a KKEi társadalmak hármas válságának, harmadrészt a részvételi fordulatnak a felvillantása.[1]

  1. A civil társadalom elméletének új mozzanatai

Az uniós csatlakozás kudarca: A formális és informális intézmények gyengesége

Ha vetünk egy futó pillantást a civil társadalom hagyományos megközelítéseire, akkor szerintem az alábbi elméleti ívet láthatjuk: A civil társadalom „felfedezése” (1) Locke-tól indul, aki az egyéni emberi jogok – a polgári (civil) és politikai szabadságjogoknak az állammal szembeni védelme – oldaláról vetette fel a kérdést. (2) Montesquieu ezt kiszélesítette a nagy formalizált intézményrendszerek közötti hatalommegosztás elvével, mint olyan rendszerrel, ami intézményes védelmet nyújt a kormányzati önkény ellen. Az amerikai tapasztalat behozta a szubjektív dimenziót, a civil társadalom úgy jelent meg (3) Tocqueville munkásságában, mint a demokrácia iskolája, a szabadságjogok szocializációja, azaz megtanulása, gyakorlása és továbbadása. Ez a szubjektív-kulturális dimenzió tovább gazdagodott (4) Habermas révén a diskurzus, a deliberatív demokrácia, a vitatkozó közvélemény elvével, amelyet tovább bővítettek a transzparencia, a beszámoltathatóság és a participáció elvével. Ugyanakkor a hosszú kutatási tradíció összegeződéseként kialakult (5) Almond politikai kultúra elmélete és önálló diszciplínája a politikatudományon belül, ami középpontba állította az állampolgári kultúra normáit. A politikatudomány egymást követő korszakaiban hol az intézményes, hol a kulturális kutatási irány került előtérbe, de (6) Putnam teóriája a szociális tőkéről és (7) Castells munkássága a (globális) hálózatok területén szerencsésen összefogta ezt a két trendet a civil társadalom vizsgálatában.[2]

A civil társadalom épületének leírásában fontos egyrészt a funkcionális differenciálás a működés profilja szerint, másrészt és a strukturális differenciális a társadalmi helyzet szerint. Ugyanakkor a civil társadalom maga is megjelenik érdekszervezetek felől, egyrészt gazdasági társadalomként az egyéni és csoportos érdekek, az elsődleges és másodlagos érdekek felől, illetve a non-profit oldalról, másrészt politikai társadalomként, az állampolgári-közösségi érdekek és/vagy politikai szervezetek felől, illetve a nem-kormányzati (NGO) szervezetek oldaláról, de mindkét esetben a magánjog és közjog közötti terepen. A civil társadalomnak a gazdasággal és a politikával való szembeállítása ugyanakkor a háromszektoros modell felé mutat, azaz a civil társadalomnak harmadik szektorként való megközelítése az egyik alapvető definíciójává vált. Ez a kettősség, a politika és a gazdaság túlhatalmával szembeni védekezés a KKEi régióban is alapvető kérdéssé vált, ezt igyekszem a védekező társadalom gyakorlatias elnevezésével kihangsúlyozni (Ágh, 2008, 2011).[3]

A civil társadalom kialakulásának első évszázadaiban az állampolgár szabadságjogainak védelme szorosan kapcsolódott a gazdasági szféra függetlenségi harcához, a szabad piacgazdaság kivívásához a politikai állam szemben. Amint azonban ez a folyamat sikeresen lezárult, fordulat következett be és mindinkább az állampolgárnak az elszabadult piacgazdaság monstrumával szembeni védelme került előtérbe, éppenséggel az állam, illetve az állam által támogatott vagy akár létrehozott civil társadalmi szerveződések segítségével. Ezt a fordulópontot a társadalomtudományok történetében Polányi Károly A nagy átalakulás című munkája képviseli a 20. század közepén, és Polányi elmélete a 21. század elején újra napirendre került a multinacionális vállalatok globális nyomása révén. A civil társadalom embere egyrészt a mozgalmi ember, a társadalmi mozgalmak szereplője, másrészt a szervezeti ember, a civil szervezetek tagja, ahogy a nagy társadalmi változásoknál felerősödik a civil társadalom mozgalmi szektora, ami az egyesületi szektor megerősödésébe vált át. A globális válság szociális válságba, a társadalmi mozgalmak és a civil szervezetek erőteljes mozgósításába torkollott, ami visszahozta és felértékelte Polányi elméletét a piaci liberalizálás és a szociális támogatás (market liberalization and social protection) szükségszerű és történelmileg állandóan megújuló kölcsönviszonyáról (Donatella della Porta, 2015).[4]

Manapság a civil társadalom elméletének ezt a komplex hagyományát kell „megszüntetve-megőrizni”, mégpedig az informális intézmények elmélete révén, ami a legutóbbi évtizedekben került előtérbe, és különös jelentősége van a KKEi régió kortörténetének megértésében. A politikatudomány főáramlatában ugyanis egyre jobban feloldódott az intézmények és a politikai kultúra korábbi éles, jogászias ellentéte. Nevezetesen az intézmények fogalma kiterjesztésre került a jogilag szigorúan szabályozott nagy „formális” intézményekről a különböző szintű, ám mindenképp kisebb „informális” intézmények sokaságára, amelyeket nem annyira a jogilag rögzített, hanem egyre inkább a politikai kultúra által kialakított, rugalmasan intézményesített viselkedési szabályok irányítanak (Rothstein, 1998, 145). Ilyenformán az intézmények piramisa írható le a kisszámú formális intézményektől „lefelé”, a minden szinten növekvő számú, de egyre rugalmasabban-lazábban, főleg kulturálisan-informálisan szabályozott intézményekig. A civil társadalom világa úgy jelenik meg ebben a megközelítésben, mint az informális intézmények egymásra épülő szintjeinek a rendszere, amelyben a jogi szabályozás fontos ugyan, de mindinkább döntővé válnak az informális viselkedési szabályok.[5]

Nyugaton az utóbbi évtizedekben egy „részvételi fordulat” (participatory turn) játszódott le, ami valóságos globális szociális robbanásként jelentkezett az utóbbi években (Bachmann, 2013; Harrabye and Ejnaes, 2015 és Hooghe and Quintelier, 2014). A részvételi fordulat korábbi társadalmi megahullámának, cunamijának köszönhetően már megjelent az a megkülönböztetés is, hogy vannak jó vagy rossz polgári bázisintézmények, vagyis a civil társadalom spontán (voluntary) szerveződései vagy proteszt mozgalmai nem feltétlenül pozitívak, sőt kifejezetten negatívak is lehetnek, vagyis van „jó” és „rossz” civil társadalom is (good-bad), ismertebb kifejezéssel „nem-civil” civil társadalom („uncivil society”). Mindkét megközelítés, a formális és informális intézmények, valamint a „jó” és „rossz” civil szerveződések és hálózatok megkülönböztetése igen fontossá vált az új tagállamok elemzésében, sőt a rendszerváltás és európai felzárkózás kudarcáról szóló elméletekben egyenesen a magyarázat gerincét adja.[6]

A legteljesebb elemzést ebben a tekintetben Rupnik és Zielonka (2013) átfogó tanulmánya adta a kelet-közép-európai (KKEi) országok negyedszázados történetét értékelő tanulmánykötetben. A szerzők szerint „a politológusok nagy figyelmet fordítottak a régióban az olyan formális intézmények elemzésére, mint a pártok, parlamentek és bíróságok. Az informális intézmények és gyakorlatok azonban éppolyan fontosak a demokrácia kialakításában – vagy bizonyos esetekben a demokrácia eróziója miatt -, és mégis keveset tudunk róluk.” Ezért az egész intézményrendszerben „egyre nagyobb a szakadék az intézmények formális szerkezete és valóságos politikai gyakorlata között”, s így a fenntartható demokratikus fejlődés sem jött létre. Az új demokráciák kialakításánál és az uniós csatlakozásnál ugyanis nem vették figyelembe, hogy a formális intézmények „különbözőképpen működnek különböző kulturális közegben az eltérő kulturális kódok és szokások miatt”. Rupnik és Zielonka konklúziója tehát az, hogy „Az évek folyamán Közép- és Kelet-Európa kutatói felhalmoztak rengeteg adatot a formális törvényekről és intézményekről, ám az ismereteik az informális szabályokról, döntésekről és hálózatokról nagyon hiányosak.” Pedig a demokrácia válsága a régióban éppen azzal magyarázható, hogy „az informális gyakorlatok és struktúrák különösen erősek Közép- és Kelet-Európában a formális intézmények gyengesége miatt. Az informális gyakorlatok és hálózatok akkor nyernek nagy jelentőséget, amikor az állam gyenge, a politikai intézmények alulfejlettek, és a jogrendszer is tele van joghézagokkal és ellentmondásokkal.” Végezetül az informális intézmények tanulmányozására szólítanak fel a régióban, azzal a keserű megjegyzéssel, hogy az adott helyzetben „a kulturális antropológusok alkalmasabbak a társadalmi hálózatok tanulmányozására, mint a politológusok” (Rupnik and Zielonka, 2013: 3, 7, 13-14).[7]

Régiónk válságának analízisében már számos szerző indult el az informális intézmények hiánya és gyengesége felől. Heather Grabbe ebben a szellemben írt az uniós belépés kapcsán egyfelől „hard policy transfer”, másfelől „soft policy transfer” folyamatokról a formális intézmények és a politikai kultúra átvétele esetében, illetve mutatta ki azok feszültségét (Grabbe, 2006: 36). Mindenekelőtt Dimitrova hangsúlyozta már 2010-ben, hogy „ha a formális és informális szabályok különböznek és nincsenek egyeztetve, akkor az intézményesülés nem történik meg”, vagyis a nagy formális intézmények valójában „üres vázak maradnak valódi tartalom nélkül” (Dimitrova, 2010: 138-139). Hasonló szellemben közelíti meg Blokker a formális és informális intézmények különbségét, és átviszi ezt a különbségtételt a jogi és a civil alkotmányosságra, hiszen az utóbbi adja „az alkotmányos demokrácia kialakításának szociológiai-tartalmi dimenzióját”, nevezetesen azt a dimenziót, ami kialakítja ”a demokratikus tanulást és megvitatást, akárcsak az elköteleződést és részvételt” (Blokker, 2013: 2). A KKEi informális intézményekről és a civil társadalomról kibontakozó szakirodalomban számunkra különösen fontos Lise Herman tanulmánya a pártok és a társadalom viszonyáról Magyarországon, amelyben határozottan állást foglal a demokrácia „kulturális” megközelítése mellett (Herman, 2015: 14-17). Egészében véve a formális és informális intézmények kontrasztja, a demokrácia kiüresedése témakörében a KKEi civil társadalom gyengeségének hagyományos kérdése tér vissza, de most már a civil társadalom újkeletű megerősödése, a bársonyos diktatúrával való szembeszállása felől megközelítve. A szerzők fejtegetése innen a negatív informális intézmények, az üzleti-politikai kliens-hálózatok elemzése irányában megy tovább a hanyatló demokrácia és a kiépülő bársonyos diktatúra, avagy a köztük lévő „szürke sáv” (grey zone) elemzésében.[8]

Társadalmi-politikai dimenzió: Kelet-Közép-Európa hármas válsága

Amennyiben a formális és informális intézmények megkülönböztetését állítjuk a KKEi és a hazai civil társadalom elemzésének középpontjába, a köztük lévő feszültség okaként az útfüggőség (path dependence) kívánkozik, mint magyarázat. Az útfüggőségnek a KKEi társadalmakban óriási irodalma van, bár ezek a feldolgozások ennek a tényezőnek korábban nem feltétlenül tulajdonítottak döntő jelentőséget a rendszerváltás történetében. Az útfüggőség, mint fontos tényező a demokratikus fejlődés és az európai felzárkózás kudarcának magyarázatában valójában csak az utóbbi években került előtérbe. De ez a „hagyományos” megközelítés már csak azért is jogos, mert az új „bársonyos diktatúrákat” támogató, tradicionalizáló narratívák ténylegesen valamennyi országban erőteljesen visszafordulnak a közép-európai típusú konzervatív értékrenden alapuló világkép és szóhasználat felé, azaz dübörög a történelmi giccs a hivatalos kormányzati kommunikációban. Ez a hasznos és jogos magyarázat önmagában mégis elégtelen, mert voltaképpen az elmúlt negyedszázad kudarcai – persze, ezen a történelmileg átöröklött alapon – alakították át és formálták tovább a KKEi politikai kultúrát és ezzel magát az informális intézményrendszert is.[9]

Az informális intézmények rövid bemutatása után ezért szükséges a hazai civil társadalom elemzéséhez a másik elméleti előfeltevés, a KKEi társadalmak hármas válságának összegezése is, ami ugyancsak igen kurrens manapság a régió szakirodalmában az IMF-től a nagy közpolitikai intézetek rangsorolásain (rankings) át az egyes közpolitikai tanulmányok sokaságáig. A korábbi tanulmányaimban (legutóbb Ágh, 2015a) ezt a jelenséget hármas válságnak (triple crisis) neveztem el, mivel egységes válságfolyamatról, egy olyan hullámvasútról van szó, ami egyrészt egy nemzedéki idő alatt, egy nemzedék életében játszódik le, másrészt az új társadalmi-gazdasági és politikai rendszerben egyre brutálisabban nyertesekre és vesztesekre osztja a lakosságot, vagyis fragmentálja-dezintegrálja a társadalmat és durván kizárja a fejlődésből a veszteseket. Ennek politikai következményeit látjuk viszont az előretörő populizmusban, a feltörő bársonyos diktatúrákban és a lakosság mélységes kiábrándultságában, az „Apátia Párthoz” való csatlakozásában vagy a szélsőjobb növekvő támogatásában, azaz a demokráciából való kiábrándultságban és a politikai intézményekkel szembeni bizalmatlanságban (TÁRKI, 2013).

A hármas válság elmélete arról szól, hogy három mély gazdasági-társadalmi válság rázkódtatta meg a kilencvenes évek elejétől a KKEi országokat, a maguk komoly politikai és mentalitásbeli következményeivel. Az első a transzformációs válság a kilencvenes években a piacgazdaságra való áttéréssel, a második a csatlakozás utáni válság (post-accession crisis) az uniós belépéssel és az uniós versenyképesség követelményével, a harmadik pedig a globális válság a világméretű versenyképesség berobbanásával. Mindhárom válságnak voltak abszolút (marginalizált és kizárt) és relatív (társadalmilag lecsúszott, deklasszált, bizonytalanságba taszított) vesztesei. Sőt, nagyon erős túlzással az is elmondható, hogy a kilencvenes évek válságának „átmeneti” állapota valójában „véglegesnek” bizonyult, hiszen a KKEi társadalmak akkor kialakult kettészakítottsága csak tovább mélyült és differenciálódott. Egészében véve – bár ez a megközelítés is jó értelmezési keretet (conceptual frame) ad -, a KKEi társadalmak nem kettészakadtak, hanem háromfelé. A legfelsőbb réteg a lakosság 5-10 százalékát adja, a rendkívül heterogén középréteg az 55-60 százalékát, végül a szegények vagy marginálisok a 30-35 százalékát fogják át, amit a nyugati társadalmaktól markánsan eltérő „körte modell” pontosan kifejez.[10]

Ez a hármas KKEi válságfolyamat egyrészt visszaerősítette a korábbi előítéleteket és mentális struktúrákat, másrészt újakat hozott be, amelyeknek inkább nemzetközi, mint nemzeti éle és töltete van, például az EU ellenességnek. Véleményem szerint ennek a negyedszázados kudarc élménynek, mélységes kiábrándulásnak-kifáradásnak van döntő szerepe az informális intézmények felemás-ellentmondásos kialakulásában, majd a megroppanásában, amit általában a civil társadalom gyengeségeként szoktak emlegetni. A lecsupaszított modernizációs elméletnek az a jogias előítélet (legalism) a magja, hogy a nagy formális intézmények átvételével minden eleve eldől a demokratikus fejlődésben, mivel ezután a nyugati fejlődési út automatikusan érvényesül a KKEi régióban, vagyis elég a modell pontos átvétele (blueprint thinking), hiszen ezzel nemcsak a cél, hanem maga a fejlődés útvonala (Road Map) is adott. Ennek a „nyugatias tévedésnek” (Western fallacy) a szociológiai megfelelője az a KKEi álom, hogy a rendszerváltás utáni gazdasági fellendüléssel automatikusan megoldódik a társadalom átrendeződése – a politikai-jogi és gazdasági konszolidáció után és révén a társadalmi konszolidáció is-, mint a középosztály kiszélesedése és a szegénység felszámolása. Ennek az útját-módját többnyire a „leszivárgási elméletben” (trickling down effect) látták, miszerint a magasabb rétegek gazdagodása előbb-utóbb leszivárog az alsóbb társadalmi rétegekbe is, bár ezt a nemzetközi szakirodalom a kezdettől fogva cáfolta a KKEi régióban is. Az ellenkezője, az egyenlőtlenség növekedése a KKEi régióban azonban manapság már komoly OECD összegezések tárgya, sőt mindennapos vitatéma már a hazai publicisztikában is.[11]

A „nyugatias tévedés” persze maga is nyugati importból származik, de nagy örömmel vettük át „Keleten”, a KKEi régióban, különösen az uniós csatlakozás után, ami megerősítette a gyors felzárkózás illúzióit (convergence dream, Darvas, 2015). Pedig több rangos nyugati szerző is óvott attól, hogy evidenciának vagy egyszerű automatizmusnak tekintsük a fejlett civil társadalom kialakulását. Nevezetesen például Gellner erősen bírálja „számos szociológiai elméletnek” azt a feltételezését, hogy „a civil társadalom az emberi létezés természetes jelensége” (Gellner, 1996: 10). A mainstream szakirodalom mégis abból a feltevésből indult ki, hogy a felülről-kívülről megindított demokratizálás a fejlett civil társadalom természetes dinamikájával előbb-utóbb alulról-belülről is meggyökerezik. Az Európai Tanulmányok (European Studies) főáramlata hosszú ideig nem volt hajlandó tudomásul venni és megvitatni az ellenkező irányba ható társadalmi-gazdasági folyamatokat, a társadalmi konszolidáció egyre kínzóbb hiányát (Ágh, 2004). A vezető közpolitikai intézetek óriási adatbázisa azonban teljes egyértelműséggel mutatta nemcsak a leszakadást, hanem a szociális és regionális szétszakadást is az új tagállamokban. A szakirodalomban megvoltak a fogalmi keretek ennek elemzéséhez, mind a „bonding-bridging” szociális tőke Putnam-féle megkülönböztetésében, mind pedig a magas nyugati és az alacsony bizalommal rendelkező „keleti” társadalmak (low trust societies) szembeállításában, amit az újkeletű felmérések is igazoltak.[12]

A részvételi demokrácia kihívásai: „Semmit rólunk nélkülünk”

A civil társadalom szerveződéseinek, az informális intézményeinek két generációja figyelhető meg a régiónkban és ebben a generációváltásban markánsan megjelenik a civil társadalom két típusának különbsége is. Az első időszakban a civil társadalom nyugatias intézményei ugyan fejlődésnek indultak, de a gazdasági rendszerváltás (privatizáció) által letarolt terepen, a kaotikus demokráciában mindjobban előtörtek és megszerveződtek az üzleti-politikai klientúrák „keleties” intézményei. A klientúrák kialakulásával és felülkerekedésével, az állam részleges vagy teljes foglyul ejtését követően azonban a második időszakban megtörtént az új típusú informális intézmények, a védekező társadalom megjelenése is. Az első időszakban a kétezres évek közepéig tehát kialakult a „jó” és „rossz” civil társadalom, de a kétezres évek második felétől az üzleti-politikai klientúra hálózatok mindjobban előretörtek az állam foglyul ejtésében és a demokrácia kiüresítésében, A KKEi országokat azonos gyermekbetegségek gyötrik, a hanyatló demokrácia ellentmondásai, amelyek aláássák a nagy formális rendszereket és kiüresítik a demokráciát. Nemcsak az állam, hanem az egész demokratikus rendszer foglyul ejtése megy végbe, a demokratikus intézményrendszer paravánná, puszta homlokzattá válik, ezért terjedt el a bársonyos diktatúrákra a Potyomkin demokrácia elnevezés. Ezért a roskadozó nagy formális intézmények helyett az informális intézmények védekező társadalmának egyre jobban be kellett lépnie a kialakuló bársonyos diktatúrák elleni fellépésben. A KKEi országokban ez a folyamat, mint sajátos „részvételi fordulat” persze eltérő tempóban és különböző jelleggel játszódott le, de az iránya mindenütt azonos volt, és a közös uniós tagság révén azonos a külső feltételrendszer is.[13]

A demokrácia történelmi dimenziójának felvillantása azért szükséges, mert a rendszerváltás kezdetén Európa már régen túljutott szűk értelemben vett képviseleti-választási demokrácia fázisán. Sőt már az EU-ban is az állampolgári kezdeményezéssel kísérleteznek, és az emberi, szociális, kulturális jogok állandó kiterjesztése, avagy a politikai jogok egyre szélesebb értelmezése van divatban. A demokrácia fogalma radikálisan átalakult, a képviseleti demokrácia fokozatosan részvételi demokráciává tágult, amelynek manapság oly csodált és irigyelt példái az északi országok demokratikus rendszerei.

Manapság sokan emlékeznek és emlékeztetnek arra, hogy hatvanas évek végén a részvételi forradalom rázkódtatta meg a nyugati világot. A diáktüntetések lökéshulláma Amerikától Nyugat-Európáig terjedt és alapjában felforgatta a nyugati társadalmakat. A demokráciában felnőtt nemzedék erőteljesen átalakította a második világháború után kialakult demokrácia alapszabályait is. Voltaképpen a „tömegek lázadása” Nyugaton már egy egészen jól működő képviseleti demokrácia ellen irányult, és csak azért konfrontálódott vele, hogy részvétellel megtöltse az intézményeket. Ez a lökéshullám azért kapta a részvételi forradalom nevét, mert az volt a lényege, hogy el kell foglalni és aktív részvétellel kell kitölteni a „köztereket”, a szó fizikai és szimbolikus értelmében egyaránt. Ebben a szakaszban már kiteljesedtek a konszolidált demokráciák informális intézményrendszerei, amelyekben a civil szervezetek jelentős része kifejezetten a demokrácia alulról való kiépítésére és a nagy formális rendszerek ellenőrzésére-támogatására irányult. Ezeket nevezhetjük nem pusztán jogvédő, hanem „demokrácia-támogató” informális intézményeknek, vagy civil szervezeteknek. [14]

A részvételi demokrácia alapelve az, hogy mindenki megszerveződhet és állampolgárként vagy a szervezetein keresztül részt vehet a politikai és/vagy társadalmi—közösségi folyamatban. A részvételi demokrácia egyben azon szervezetek szabadsága, részvételi jogának biztosítása is, amelyeket korábban szociális partnereknek, vagy érdekszervezeteknek neveztek. Nyugaton a részvételi demokráciának ez a korai formája egyrészt már teljesen megvalósult, másrészt ezeken a kereteken belül is állandó forrongásban van, mert a klasszikus érdekszervezetek helyére az új típusú szerveződések változatos formái jöttek. Mindenesetre, amint Dryzek (1996) és mások hangsúlyozták, a részvételi demokrácia azt jelenti, hogy az állampolgárok nemcsak egyenként, hanem szervezett csoportjaikban is megjelennek társadalmi és politikai szereplőként. Az ember, mint társas lény már a részvételi demokrácia első szakaszában a szerteágazó szervezetein keresztül lépett be a modern politikába, ezért alaptalan az a tézis, hogy a részvételi demokrácia csupán valamiféle közvetlen demokrácia lenne, szemben a képviseleti demokráciában érvényesülő – egyébként igen távoli – közvetítő mechanizmusokkal.[15]

Ám a globális válság hatására végleg rászakadt a nyugati világra a részvételi demokrácia újabb, második kihívása. A „tömegek lázadása” valójában a képviseleti demokrácia tántorgásából adódó válság, mint tiltakozás a nagy formális (párt)szervezetek kizárólagosságára épülő képviseleti demokráciával szemben (Wiersma et al., 2014). Brutális egyszerűséggel szólva a részvételi demokrácia elve manapság az, hogy mindenki beleszólhat mindenbe, nemcsak a saját, közvetlen politikai környezetének építésébe, hanem mindnyájunk közös politikai világának kialakításába is. Az elégedetlenek sokasága megutálta az elfáradt pártokat és az kiüresített állami ceremóniákat, időnként együtt mozduló tömeggé állt ugyan össze, de nem feltétlenül alkotott szoros szervezeteket. Az újabb részvételi forradalomban a legkülönbözőbb tartós szerveződések is színre léptek, de az újdonság az, hogy a felgyorsult világban az állampolgár a modern internetes technika segítségével hálózattá szervezi magát a részvételi joga védelmében. Egyre újabb és újabb közügyek kergetik világszerte őrületbe a csak saját magukkal társalkodó kormányokat a kommunikációs csatornák óriási mozgósító hatásain keresztül. Az információs társadalom megadja a közvetett demokrácia közvetlenségét. Ez az emberek közvetlen, egyénként való megszólítása és egymáshoz kapcsolódása gyenge kötések formájában, amelyek az elkülönült egyének önként vállalt és aztán szakadékonnyá váló kapcsolatai egy-egy olyan ügyben, amelyek mélyen megérintik az embereket. Köztudott, hogy a modern társadalmakban a gyenge kötések sokasága átfogja az egész társadalmat, mint egy rugalmas fejlődési keret, mert a gyenge kötések együttes ereje egyben a gyorsan változó globális világhoz való alkalmazkodás biztonságát adja társadalmi szinten. Nehezen feltárható, de egyre befolyásosabb világ ez, de a politikai harcok új, és egyre fontosabbá váló terepe.

A képviseleti demokrácia tehát több történelmi korszakon keresztül részvételi demokráciává tágult és egyben élesen konfrontálódott vele. A bázisdemokrácia és a posztmodern értékek már „régi dal” Nyugaton, de ébresztőként szolgál a mostanság színre lépő középosztályoknak világszerte, bár a proteszt mozgalmak és pártok korántsem redukálhatóak a középrétegek megmozdulásaira, hanem jóval túlmegy azon. Mindenesetre a modernizáció és urbanizáció mindenütt a részvételi jogok követelését váltja ki a középosztályban, különösen annak legfiatalabb korosztályában, így a felserkenő társadalmi mozgalmak főleg ifjúsági mozgalmakként jelentkeznek. Az újabb és újabb belépő mozgalmak és szervezetek hatására a részvételi demokrácia elméletében megjelentek és felértékelődtek a felhatalmazás-megfosztás (empowerment-disempoverment) és a befogadás-kizárás (social integration – social exclusion) fogalmai, ahogy egészében véve a részvételi demokrácia befogadó demokráciaként (inclusive democracy) mutatkozik meg.[16]

2. Hazatérés a magyar civil társadalom problémáihoz

Részvétlen demokrácia és a civil társadalom államosítása Magyarországon

A részvétlen demokrácia és a civil társadalom államosítása Magyarországon megadja számunkra a legrosszabb eset forgatókönyvét a KKEi régióban. De a civil társadalom változó világa, az informális intézmények gyengesége és a részvételi fordulat hiánya mindmáig nem rázkódtatta meg igazán a magyar demokratikus közvéleményt. Ellenzéki körökben a hazai vitákat sokszor még mindig a képviseleti demokrácia utáni sóvárgás uralja, amit rendszerint a makro-politika épületének, a fékek és egyensúlyok rendszerének helyreállítása, azaz pusztán a korábbi demokratikus berendezés „tökéletesítése” formájában fogalmaznak meg. Bár lassan már mindenki egyetért abban, hogy nem elég a 2010 előtti rendszerhez visszamenni, a politikai programokban mégis a képviseleti demokrácia vonala dominál a hatalommegosztás elvének hangsúlyozásával. Ráadásul, a makro-politika épületének tatarozásához, a hatalommegosztás korrekt rendszerének a helyreállításához sokak számára még mindig elegendőnek tűnik a formális intézmények tervrajzát újrarajzoló jogászok bölcsessége. A nyugatias részvételi demokráciáról pedig szerintük végül is nem tudni, hogy voltaképpen micsoda, hiszen mindenképpen továbbvisz a pontos jogias érveléstől a gyanús szociológiai, pszichológiai és a történelmi magyarázatok felé. Így aztán éppen a korszakváltás lényege, a társadalmi konszolidáció feltételrendszere, a részvételi demokrácia hiányzik az érvelésből, vagyis nem tűnik ki igazán, hogy hol tévesztettünk utat az elmúlt negyedszázadban.[17]

Egészében véve, a demokrácia fogalma nálunk is radikálisan átalakult, mivel ránk zúdult a részvételi demokrácia legújabb kihívása is, jóllehet még a korábbi formák se alakultak ki és „lettek beüzemelve” rendesen-teljesen. A 2010-ig fennálló rendszert demokráciának becéztük, de még képviseleti demokráciának se volt az igazi. A demokrácia természete felől tekintve az első húsz év legnagyobb hibája mégis a részvételi demokrácia hiánya volt. Abban a bizonyos, sokat emlegetett húsz évben ugyanis nyugati importból beszereztük és fölülről felépítettük a demokratikus intézményrendszert, legalábbis kívülről és messziről úgy látszott. De belülről és közelről egészen másképp festett a dolog, mert a formális demokrácia vastraverzei befejezetlenül maradtak a részvételi demokrácia belsőépítészei nélkül. A sokat emlegetett hasonlattal a demokrácia épületébe nem költöztek be a lakók, és csupán a kiüresedett, tönkre-elitesedett képviseleti demokrácia jutott nekik. Nem csoda persze, hogy ez az állampolgárok nélküli és feletti demokrácia pocsékul működött, márpedig minden közvélemény-kutatás azt tanúsította, hogy az emberek nagyon elégedetlenek voltak az új demokratikus intézményrendszer működésével (Pew Foundation, 2009, 2014). A képviseleti demokrácia gyengeségei és a szociális kohézió megroppanása nyomán a kétezres években nem a demokraták tömegei vonultak az utcára több részvételt követelve, hanem a szélsőjobb „negativ-civil” csapatai foglalták el az utcákat, kevesebb demokráciát és több régimódi zsarnokságot követelve. Igazában véve az ígéretek által felizgatott, de cserbenhagyott polgárok többsége belefáradt a gyengécske, rosszul teljesítő demokráciába, s bár nem fordult szembe vele, nem tudta-akarta megvédeni sem. Ezért aztán az elégedetlenek és frusztráltak kisebbsége belevitte-belesodorta az országot abba az autoriter helyzetbe, amit rendszerré emelt az Orbán kormány.[18]

Amíg a demokratikus ellenzék a hatalommegosztás helyreállításának mikéntjén töprengett, addig elszaladt mellette a hazai és az európai történelem. A korábbi „kaotikus demokráciát” a fideszes kormányzásban a feszesen szervezett állami korporatizmus váltotta fel, és a civil társadalom makro szervezeteinek államosítása követte, ami a Nemzeti Együttműködés Rendszerében alattvalóvá alázott le minden állampolgárt. A Fidesz hazug világában megtörtént a társadalmi vita teljes kiiktatása, először csak önálló képviselői indítványok és „nemzeti konzultációk” formájában, amit az Országos Érdekegyeztető Tanács megszüntetése és a kamu-képviseletek kialakítása követett. Ez már az állami korporatizmus „tökéletesen” megszervezett világa, amelyben a társadalmi tagoltság minden területét az állam által felülről létrehozott, szervezett és irányított testületei „képviselik”. Az állami korporatizmus azt jelenti, hogy a fideszes hatalmi elit a lakájain keresztül is csak önmagával társalkodik. Álságos világban élünk, már egyetlen „hivatalos” civil intézmény sem az, aminek látszik, és aminek hirdeti magát. Az állam bábáskodik az újonnan létrehozott szervezetei felett, kinevezi őket civilnek, vagy átkereszteli őket civilnek és álcázza őket civilnek. Elég könnyű feladat lenne a fideszes állami korporatizmus intézményeit sorra számba venni. Nemcsak egy „nagy-lista” van ugyanis, hanem temérdek „kis-lista” is van az államilag szervezett Kubatov fideszes ál-civil szervezetek kezében a társadalmi élet minden területén a kulturális szervezetektől a sportszövetségekig. A leghírhedtebb ál-civil vagy anti-civil szerveződés persze a Civil Összefogás Fórum, a CÖF, ami valójában a „párt ökle”, hiszen többszörös állami segédlet és irányítás mellett erőszakos fellépéssel fenyeget minden valódi civil megmozdulást, és már Brüsszel felé is rázza az öklét. A CÖF 2009-ben jött létre a 2010-es választáson a Fidesz megtámogatására és a nyertes választások után a kormány Stratégiai Megállapodást kötött vele, azaz a CÖF az állami korporatív rendszer központi eleme lett.

A demokratikus rend helyreállítása tehát nem jelentheti a III. Köztársaság romos épületébe való – némi tatarozás utáni – egyszerű visszaköltözést. Nyugaton a képviseleti demokrácia csak ott és annyiban működik jól, ahol kiegészül ikertestvérével, a részvételi demokráciával. A demokrácia nem a „magasban” van, felettünk lebegve valahol, hanem bennünk van, mert csak az tarthatja fenn, ha mindennaposan gyakoroljuk. A jogászok dolga az, hogy szép és működőképes közjogi és makro-politikai modelleket tervezzenek a Fidesz-világ utáni időkre, de az is csak felettünk lesz valahol a magasban, ha nem hallgatjuk és értjük meg a bizonytalanok bezárkózását és a tüntetések üzenetét. Az „ebből elég volt” kiáltás a korábbi felettünk lebegő és kaotikus demokráciának is szól, mert az emberek elégedetlenek voltak a kiüresedett képviseleti demokráciával. Az már maga is csapdahelyzet, ha a képviseleti demokrácia leszűkült nézőpontjából a politikai részvétel kizárólag, mint a választási részvétel jelenik meg, mint az emberek négyévenkénti bevonása a politikába a választások révén. A jól működő hatalommegosztás helyreállítása, de még a népszavazások gyakorisága sem oldja meg a demokratikus deficitet, a részvétel hiányát, hiszen a választás után hazaküldött emberek az új rendszert sem fogják a magukénak érezni. Ez a modell már többször befuccsolt, bár kétségtelenül sokkal nehezebb az embereket visszahívni a politika teljes világába és a részvételi demokrácia új, befogadó intézményrendszerét kialakítani. A közvetlen demokrácia maga sem elég, mivel a demokrácia „elemi iskolája” az eseményeken és a tüntetéseken keresztül a tartós társadalmi mozgalmak intézményesüléséhez, egyesületi szektorához kell vezessen. A valódi részvételi demokráciához ugyanis nemcsak a makro-demokrácia szintjeit kell kiteljesíteni, hanem a közép- és mikro-demokrácia horizontális szintjeit ki kell nyitni minden irányban hogy az emberek minden intézményes szinten elfoglalhassák a köztereket. A „részvétlen társadalom” fideszes modelljének nekifeszülve érvényesül igazán a demokratikus civil szervezetek, mint védekező társadalom stratégiája a részvételi demokrácia kérdésében.

A lakosság szélesebb rétegeiben a részvételi düh váltólázként időnként feltör, de a szervezett tömegtüntetések eufóriája gyorsan el is múlik. A polgári ellenállás új formái felvillantak, de nem intézményesültek. A kérdések kérdése tehát az, hogy miért olyan erős ez az „Apátia Párt” a lakosság mintegy felét maga mögött tudva, bár tudva-tudjuk, hogy nagy a félelem társadalomban, de ebből fakad az a félelem is, hogy a távolmaradásuk miatt meghosszabbítható lesz a Fidesz-világ a „kisebbség többségének”, azaz a lakosság törpe kisebbségének a választási mozgósításával. Elért tehát bennünket is a részvételi demokrácia mozgalmi lökéshulláma, de a nagy tüntetések szalmalángként ellobbantak, így az ellenzéki magyar média a mozgalmak kérdésében és a bizonytalanok mozgósítása ügyében a kétség és a remény között vergődik. A kormányszolgáló sajtó viszont kétségbe vonja a mozgalmak valódi tömegtámogatását, elvitatva azok legitimitását és idegen érdekek kiszolgálásával vádolva az újonnan színre lépett szervezetek vezetőit.[19]

A nyugati progresszív mozgalmak távoli rokonaként a társadalmi mozgalmak dinamikája, mint „a demokratikus hagyományok feltalálása” nálunk is felpörgött, de újra meg újra le is állt. Pedig a részvételi demokrácia nélkül az autokrácia bukása után sem lehetséges az új demokrácia konszolidációja, de az kétséges, hogy a demokratikus tömegek jelenlegi proteszt potenciálja elegendő lesz-e az ál-civil világ legyőzéséhez. A tömegmegmozdulások megítélését újra meg újra átszínezi a remény, hogy végre valahol komoly fordulat történik a társadalom mélystruktúrájában. Valójában azonban az időnként fellobbanó tömegtüntetéseken nemcsak a kormány álságos politikájával, hanem az egész elmúlt húsz év álságos képviseleti demokráciájával szembeni elégedetlenség robban ki. A proteszt mozgalmak egy másik politikai térbe transzponálják magukat, ami a képviseleti demokrácia tagadásaként nálunk még csak egy „buborék” a szélesebb társadalomban, ahol a közvetlen részvétel mindenkinek megadja a döntéshozatal rövid, gyorsan elmúló élményét. Nem mások döntenek helyettük, nem a fejük felett születik róluk a döntés, hanem az együttműködők testületéből szakad ki, aminek közösségteremtő ereje van ebben a széttört társadalomban. A mozgalmak tiltakozásának nagy proteszt potenciálja van akkor, amikor feltárul előttük a közösségi szervezés és a társadalmi mozgósítás ereje, hogy a gyülekezési joguk megállítja a hatalmat, mert ez a spontán szerveződés óriási erőforrást állít szembe a hatalommal. Az igazi kérdés tehát az, hogy újra meg újra szétpattan-e ez a buborék, és a résztvevők visszaszocializálódnak-e a fél-diktatúra és fél-demokrácia álságos, hazug világába, vagy a frissen megérzett ellen-hatalom ereje és a közösség élménye tartóssá válik a társadalom jelentős részében és létrejön a „civilek hatalma” a demokrácia kiteljesedett rendszerében.

A legnehezebb feladat bevonni a fiatalokat és a fiatal felnőtteket a jelenlegi befagyott közéletbe, pedig nélkülük nagyon nehéz lenne bevezetni azokat az új eszméket a közéletbe, amelyek a baloldal megújulásához szükségesek az „elől vagyunk” nyugatias jelszava jegyében. Mindenesetre a fiatalok generációsan már elkötelezték magukat a képviseleti demokráciának a részvételi demokráciával való megújítása mellett, és – ahogy a közvélemény-kutatások mutatják – az egész korábbi elitista pártpolitikára sem vevők. A fideszes részvétlen demokrácia álságos világával szemben a nemzetközi ifjúsági mozgalmak jelszava, a „Semmit rólunk nélkülünk” egyértelműen kijelöli a következő évtizedekre a magyar demokratikus fejlődés fő útvonalát.[20]

Az informális intézmények két generációja és két típusa Magyarországon

Magyarország a legrosszabb eset forgatókönyvét nyújtotta a KKEi régióban, nemcsak a demokrácia válságát illetően általában, hanem egészen konkrétan a civil társadalom tekintetében is, amit a nagy nemzetközi közpolitikai intézmények erőteljesen meg is fogalmaztak: „Magyarországon az Orbán kormány idején a civil társadalom tekintetében a részvétel és a konzultáció jelentősen romlott.” (Bertelsmann, 2015: 27), olyannyira, hogy hazánk a 26. helyre csúszott le a 28 uniós tagország közül a demokratikus intézmények tekintetében. A Human Rights Watch 2015. évi jelentése (2015: 7) is megállapítja, hogy „A jogállamiság és az emberi jogok helyzete tovább romlott 2014-ben.” Igen részletes elemzést ad a hazai helyzetről a Grants Report (2014), ami az első részében a régiót mutatja be és a második részében pedig ország-fejezeteket tartalmaz. A Jelentés a magyar helyzetet erős kritikával jellemzi, miszerint Magyarországon „az illiberális demokrácia modellje jelzi azt, hogyan befolyásolja az állami ideológia az NGO szektort” és egyben jelzi, hogy „az NGO szektor ellen indított kormányzati megfélemlítési kampány óriási tiltakozási hullámot váltott ki hazai és nemzetközi körökben egyaránt” (Grants Report, 2014: 29).[21]

A Grants Report egyben felvázolja a társadalmi aktivitás (social activism) főbb területeit, amelyet a KKEi elemzésben demokrácia-támogató funkcióinak neveztünk: (1) a civil szervezetek stratégiai kapacitásának kiépítése, (2) az állampolgári képviselet képességének megtanulása és (3) a civil alapértékek terjesztése a szélesebb társadalomban (2014: 38-40). Amikor az informális intézmények kialakulása a második fázisba, a védekező társadalom korába lépett, ezek a funkciók különös fontosságot nyertek a civil társadalom egész szervezetrendszere megújítása és átalakítása szempontjából, mint az új, bársonyos diktatúrában a civil szervezetek menedzselése, a közéletben való eredményes megszólalás képessége és a demokratikus alapértékek megerősítése. Egyrészt, a civil társadalom tevékenységének finanszírozása kezdettől fogva óriási gondot jelentett, de különösen azután, hogy a Fidesz világban az összes állami erőforrást kormányzati ellenőrzés alá vonták, ezért különös jelentőségűvé vált a civil management, beleértve finanszírozás kérdését, a hazai és nemzetközi kapcsolatok, hálózatok kiépítése révén. Másrészt, hasonlóképpen drasztikusan megromlottak a közéleti tevékenység feltételei, elsősorban a kormány média hegemóniája révén, ezért a védekező társadalom civil szervezeteinek saját média világot és kommunikációs rendszert kellett kialakítaniuk. Harmadrészt, az antidemokratikus, „illiberális” narratíva dominanciája miatt – a kormányzati ellenőrzés alá vont formális intézmények és a kormányzat által létrehozott „negatív” informális és ál-civil intézmények révén – az európaizációs-demokratizációs narratíva háttérbe szorult, ezért a közpolitikai intézetek (think tank, policy institute) aktivizálódtak vagy újak jöttek létre a demokratikus alternatíva felmutatására és a bársonyos diktatúra kritikai elemzésére.[22]

Mindhárom funkció belépését és megújítását erőteljesen befolyásolta a negyedévszázad alatt bekövetkező fokozatos generációváltás, amelynek következtében mindinkább a – hanyatló és gyengülő – demokráciában felnőtt nemzedék lépett a színre. Ugyanis az új demokráciák minden gyengesége és fokozatos kiüresedése ellenére alapjában véve a politikai rendszer hivatalosan a demokratikus elvek igényével működött és világnyitott volt, mindenekelőtt a nyugati konszolidált demokráciák vonzásában és támogatásával. A fiatal állampolgárok közül sokan már aktivistaként léptek be a közéletbe, így megtapasztalták a civil management szabályait, az internetes világban nőttek fel és vitték tovább a szabad közbeszédet, végül a nagy nyugati közpolitikai intézetek modellje alapján – gyakran ott szerzett, közvetlen tapasztalatokkal – és azokkal együttműködésben alakították ki a hazai demokrácia-támogató, jogvédő (advocacy) és elemző intézményeket. A védekező társadalom funkciói ezért szükségképpen szembejöttek velük, annál is inkább, mert 2010-es kormányváltást követően nagy formális intézmények elfoglalása után a fideszes kormányzás egyre inkább a civil társadalom elfoglalása, a civil szervezetek és az állampolgári aktivitás gyarmatosítása felé fordult. A civil társadalom elleni szisztematikus, rendszerszerű támadás és az ál-civil társadalom rendszerének kiépítése különösen az utóbbi években, a 2014-es választások után erősödött fel, hiszen az egyéb területek meghódítása lényegében befejeződött.[23]

Összefoglalva, a management, média és kutatási funkciók már a civil társadalom kialakulásának első szakaszában megjelentek, de radikálisan komolyabb szerepet játszottak a másodikban, a védekező társadalom szakaszában. A management funkció önvédelemmé szélesedett és mélyült egy nemzetközi kapcsolatrendszerben, a média funkció a második nyilvánosságot szolgálta a közbeszéd és diskurzus új fórumaival, és a kutatási funkció az „új jövő” alternatívájának kidolgozása mellett a tömeges mozgósítás eszközrendszereként is szolgált.[24]

A fenntartható fejlődés és az alulról építkező demokrácia perspektívája

A felülről építkező, importált és a „nyugatias tévedésen” alapuló első demokratizációs kísérlet a KKEi régióban látványos kudarcot vallott. A hagyományos megfogalmazás szerint „valahol utat tévesztettünk”, itt az ideje az újrakezdésnek, itt az ideje az alulról építkező második kísérlet elindításának. A magyar fejlődés egy negyedszázad után újra eljutott a védekező társadalom fázisába, de a társadalmi mozgalmak kitörései egyelőre még csak váltólázként jelentkeznek, felerősödnek, majd elenyésznek. A társadalmi mozgalmak dinamikája még nem csapott át új intézményesülésbe.[25]

A második kísérlet sikerének alapfeltétele az alulról való demokratikus építkezés, vagyis egy fenntartható, részvételi és inkluzív demokrácia kialakítása. De ez csak akkor lehet eredményes, ha megtörténik a társadalmi konszolidáció/integráció, vagyis a hármas válság leküzdése, valamint a KKEi régió „új jövőjének”, mint alternatív fejlődési perspektívának a kimunkálása, azaz a fenntartható demokrácia csak a fenntartható társadalmi fejlődésre épülhet. Túlontúl közismertek a fenntarthatóság környezetvédelmi problémái, amelyek kétségtelenül óriási jelentőségűek, de a fenntartható társadalmi fejlődés még ennél is sokkal átfogóbb probléma. A kétezres évtized vége forrongó időszak volt a stratégiai víziók és a társadalomtudományok számára, már jóval a világválság kitörése előtt. 2007-ben az Európai Bizottság, az Európai Parlamenttel karöltve, „Túl a GDP-n” címmel konferenciát tartott, amelyen részt vettek a fontos nemzetközi intézmények, mint az OECD és a Római Klub szakértői is. Ezzel az EU egy fontos közpolitikai és politikai programot indított el, amelynek legismertebb dokumentuma a Stiglitz bizottság jelentése, a Fitoussi Report 2009-ben.

Az új paradigma a fenntartható társadalmi fejlődés elve, ami markánsan összefoglalható a jólét (welfare) fogalmáról a jól-lét (well-being) fogalmára való áttérésben. A változás lényegét jól kifejezi az Unió által létrehozott bizottság – Measuring Progress, Well-being and Sustainable Development – neve is, hiszen az új paradigma a társadalmi haladás, a jól-lét és a fenntartható fejlődés fogalmain alapul. A mindenáron való gazdasági növekedés erőltetése olyan kontraproduktív hatásokat indít be, amelyek nagy kárt okoznak azokban az emberi-társadalmi és a természeti-ökológiai tényezőkben, amelyek éppenséggel az új típusú fejlődés forrásai. Ezért nem véletlen, hogy a GDP centrikus fejlesztési modellek számos országban – így a KKEi országokban is – lelassították vagy recesszióba taszították a növekedést, míg a fenntartható társadalmi fejlődésre-fejlesztésre koncentráló országok – mint például a változó kormányok ellenére is makacsul szociáldemokrata értékrendet őrző északi országok -, az élenjárók a globális versenyképességben.[26]

Amíg a jólét (welfare) fogalma a szűken vett gazdasági növekedés nyomán elért, GDP-ben mérhető anyagi gazdaságot jelenti, addig a jól-lét (well-being) fogalma tartalmazza az emberek társadalmi létezésének összes dimenzióját, ezért ez a korszakos változás valóban megragadható a jólétről a jól-létre való áttérésben. Egyszerűen szólva, a jól-létnek három szorosan összefüggő, de markánsan elhatárolható dimenziója van: (1) a gazdasági (a jólét, mint anyagi biztonság), (2) a politikai (a részvételi-állampolgári kultúra) és (3) a társadalmi (az erős kötőszövet, mint társadalmi tőke). A jól-lét tehát magába foglalja az „objektív” és „szubjektív” folyamatokat egyaránt. Tudomásul kell vennünk azonban – némileg paradox módon fogalmazva -, hogy a politikai kultúra normarendszere és az emberek elégedettsége, az intézményekbe vetett és az embertársakban való bizalom maga is „objektív” kategória. Mégpedig abban az értelemben, hogy nem pusztán önkényes felmérések tudósítanak a pillanatnyi állapotáról, hanem a komplex társadalmi életben tartósan és erőteljesen ható tényezőkről van szó. Ennek a komplex helyzetnek az „objektív” felmérésére új statisztikai megközelítés és eszközrendszer jött létre, amelyet a saját régiónk társadalmának felmérése kapcsán szükséges széleskörűen bemutatni. Mindenesetre a globális válság meghozta a fenntartható társadalmi fejlődés, mint új paradigma – és vele a jól-lét centrikus statisztikák – teljes áttörését, ami egyben a baloldali gondolkodás reneszánszához is vezetett, annak hangsúlyozásával, hogy a kohézív és innovatív társadalomé a jövő Európában, ezért a kohézív és innovatív EU a jövő Európája.

A demokrácia jövője tehát csak az „új jövő” lehet a rohanó globalizáció, az uniós integráció és a globális versenyképesség világában. A szűkített társadalmi újratermelés évtizedei után váltani kell a bővített társadalmi újratermelés rendszerére, mert enélkül nincs demokratikus megújulás, alulról építkező demokratikus rendszer sem.[27]

Irodalomjegyzék

ACRN-CRCB, Corruption Research Center Budapest (2015) From Corruption to State Capture: A New Analytical Framework, http://corruptionresearchnetwork.org

Anheier, Helmut (2014) “Civil Society Research: Ten Years on”, Journal of Civil Society, Vol. 10, No. 4, 335-339

Anheier, Helmut and Stefan Toepler (2010) International Encyclopedia of Civil Society, New York: Springer Verlag, p. 528

Amnesty International (2015) Report 2014/15, The State of the World’s Human Rights, https://www.amnesty.org/en/documents/pol10/0001/2015/en/

Arató, Krisztina és Mikecz Dániel (2015) „Civil társadalom, szociális partnerek, társadalmi mozgalmak”, in Körösényi András (szerk.) A magyar politikai rendszer negyedszázad után, Budapest, Osiris-MTA, 307-331

Ágh, Attila (1989) Az önszabályozó társadalom, Budapest: Kossuth, p. 374

Ágh, Attila (2004) „A rendszerváltás tragikus befejezetlensége”, Egyenlítő, II. évfolyam 1. szám, 2004. január, 18-29

Ágh, Attila (2008) „Társadalmi közép és társadalmi kapacitás: A magyar közpolitikai rendszer gyermekbetegségei”, Politikatudományi Szemle, XVII. évfolyam, 2008/3, 7-33

Ágh, Attila (2011) „A közpolitika változó paradigmái: Az érdekcsoportoktól a többszintű kormányzásig”, Politikatudományi Szemle, XX. évfolyam, 2011/1, 31-48

Ágh, Attila (2015a) “The Triple Crisis in the New Member States: The Historical Trajectory of NMS-8 in the Past Quarter Century, Southeastern Europe, Vol. 39, No. 2, 1-24

Ágh, Attila (2015b) “De-Europeanization and de-Democratization trends in ECE: From the Potemkin democracy to the elected autocracy in Hungary”, Journal of Comparative Politics, Vol. 8, No. 2, July 2015, 4-26

Ágh, Attila (2015c) “The Transformation of the Hungarian Party System: From the Democratic Chaos to the Electoral Autocracy”, Südosteuropa, Special Issue, Hungary’s Path Toward an Illiberal System, Vol. 63, No. 2, 201-222

Ágh, Attila (2016) “Rocky Road of Europeanization in the New Member States: From democracy capture to the second try of democratization”, Polish Sociological Review,

Ágh, Attila (2016) “Redemocratization efforts in Hungary as a second try: Civil society organizations and mass movements”, Social Policy Issues,

Bertelsmann Foundation (2015) Next Generation Democracy, www.nextgenerationdemocracy.org and http://www.bti-project.org/next-generation-democracy

Blokker, Paul (2013) New Democracies in Crisis? A Comparative Constitutional Study of the Czech Republic, Hungary, Poland, Romania and Slovakia, London: Routledge, p. 215

Boris, János and György Vári (2015) “The Road of the Hungarian Solidarity Movement”, in Krasztev and Til (eds) 181-206

Cabada, Ladislav (2014) “Parties with No Members? How to Ensure Political Participation in East Central Europe”, in Demetriou (ed.), pp. 77-94

Chambers, Simone and Jeffry Kopstein (2001) “Bad Civil Society”, Political Theory, Vol. 29, No. 6, December 2001, 837-865

Chambers, Simone and Jeffry Kopstein (2008) “Civil Society and State”, in Anne Phillips, Bonnie Honig and John Dryzek (eds), Oxford Handbook of Political Theory, Oxford University Press, 363-380

Crawshow, Steve and John Jackson (2010) Small acts of resistance: How Courage, Tenacity and Ingenuity Can Change the World, Union Square Press, p. 230

Darvas, Zsolt (2014) The convergence dream 25 years on, http://www.bruegel.org/nc/blog/detail/article/1528-the-convergence-dream-25-years-on/ (accessed on 1 December 2014).

Della Porta, Donatella (2015) Social Movements in Times of Austerity, Cambridge: Polity, p. 216

Demetriou, Kyriakos (ed.) (2014) Democracy in Transition: Political Participation in the European Union, Heidelberg and New York: Springer, p. 289

Dimitrova, Antoaneta (2010) “The new member states of the EU in the aftermath of enlargement: do new European rules remain empty shells?” Journal of European Public Policy, Vol. 17, No. 1, 137-148

Dzihic, Vedran (2014) “Grey zones between democracy and authoritarianism: Re-thinking the current state of democracy in Eastern and South Eastern Europe”, in Wiersma et al. (eds), 21-32

Dryzek, John (1996) Democracy in capitalist times: ideals, limits, and struggles, New York: Oxford University Press

EC, European Commission (2015) 25 years after the fall of the Iron Curtain: The state of integration of East and West in the European Union, https://ec.europa.eu/research/social-sciences/pdf/policy_reviews/east-west_integration.pdf

EIU, The Economist Intelligence Unit (2015) Democracy Index 2014, http://www.eiu.com/public/thankyou_download.aspx?activity=download&campaignid=Democracy0115

Epstein, Rachel and Wade Jacoby (2014) “Eastern Enlargement Ten Years On: Transcending the East-West Divide?”, Journal of Common Market Studies, Vol. 52, No. 1, pp. 1-16, Special Issue on Eastern Enlargement Ten Years On

ESF, European Science Foundation, Forward Look (2012) Central and Eastern Europe Beyond Transition: Convergence and Divergence in Europe, Strasbourg: ESF, p. 67

European Catch-Up Index 2014 (2014) Marin Lessenski, (ed.) The Gravity Effect: Findings of the European Catch-Up Index 2014, European Policies Initiative-Open Society Institute, December 2014, http://eupi.osi.bg/cgi-bin/e-cms/vis/vis.pl?s=001&p=0070&g=

Gagyi, Ágnes and Mariya Ivancheva (2013) Introduction to Civil society in Central and Eastern Europe: what’s left of it, European Alternatives, www.eualter.com

Gellner, Ernest (1996) Conditions of Liberty: Civil Society and its Rivals, Penguin Books

Glasius, Maries (2010) “Uncivil Society”, in Anheier and Toepler (eds), International Encyclopedia of Civil Society, 494-499

Gerő, Márton and Ákos Kopper (2013) “Fake and Dishonest: Pathologies of Differentiation of the Civil and Political Sphere in Hungary”, Journal of Civil Society,

Grabbe, Heather (2006) The EU’s Transformative Power: Europeanization Through Conditionality in Central and Eastern Europe, London: Palgrave, p. 230

Grants Report, EEA and Norway Grants Report (2014) Mid Term Evaluation of the NGO Programmes under the EEA and Norway Grants (2009-2014), http://eegrants.org

Hall, Jon and Louise Rickard (2013) People, Progress and Participation, Bertelsmann Foundation, Global Choices 1/2013, http://www.bertelsmann-stiftung.de/cps/rde/xbcr/SID-4F316F1B-694A6F0C/bst_engl/xcms_bst_dms_37947_37948_2.pdf

Harrebye, Silas and Anders Ejnaes (2015) “European patterns of participation”, Comparative European Politics, Vol. 13, No. 2, 151-174

Havel, Václav (1978) Power of powerless

Heidbreder, Eva (2012) Civil Society Participation in EU Governance, http://europeangovernance.livingreviews.org/Articles/lreg-2012-2/

Herman, Lise Esther (2015) Re-evaluating the post-communist success story: party elite loyalty, citizen mobilization and the erosion of Hungarian democracy, European Political Science Review, Vol. 7, Issue 1, 1-34

Hooghe, Marc and Ellen Quintelier (2014) “Political participation in European countries: The effect of authoritarian rule, corruption, lack of good governance and economic downturn”, Comparative European Politics, Vol. 12, No. 2, 2009-232

Howard, Marc (2003) The Weakness of Civil Society in Post-Communist Europe, Cambridge University Press, p. 203

Human Rights Watch (2015) World Report 2015, Hungary, http://www.hrw.org/world-report/2015/country-chapters/european-union

IDEA, International Institute for Democracy and Electoral Assistance (2014) Constitution-building, http://www.idea.int/publications/constitution-building-a-global-review/loader.cfm?csModule=security/getfile&pageid=65189

IMF (2014a) Central, Eastern, and Southeastern Europe, Regional Economic Issues Update, October 2014, http://www.imf.org/external/pubs/ft/reo/2014/eur/eng/pdf/erei1014.pdf (accessed on 17 October 2014).

IMF, (2014b) 25 Years of Transition, Post-Communist Europe and the IMF, Regional Economic Issues, Special Report, October 2014, http://www.imf.org/external/pubs/ft/reo/2014/eur/eng/pdf/erei_sr_102414.pdf (accessed on 19 December 2014).

Innes, Abby (2014) “The Political Economy of State Capture in Central Europe”, Journal of Common Market Studies, Vol. 52, No. 1, pp. 88-104, Special Issue on Eastern Enlargement Ten Years On

Kolosi, Tamás és Tóth István György (2008) “A rendszerváltás nyertesei és vesztesei”, Társadalmi Riport 2008, Kolosi, Tamás és Tóth István György (eds), Budapest: TÁRKI, 15-45

Kolosi, Tamás and Keller Tamás (2010) “Kikristályosodó társadalomszerkezet”, Társadalmi Riport 2010, Kolosi, Tamás és Tóth István György (eds), Budapest: TÁRKI, 105-135

Kolosi, Tamás és Pósch Krisztián (2014) “Osztályok és társadalomkép”, Társadalmi Riport 2010, Kolosi, Tamás és Tóth István György (eds), Budapest: TÁRKI, 139-156

Kopecky, Petr and Cas Mudde (eds) (2002) Uncivil Society? Contentious Politics in Post-Communist Europe, Taylor and Francis, p. 2008

Kopecky, Petr, Peter Mair and Maria Spirova (eds) (2012) Party Patronage and Party Government in European Democracies, Oxford University Press, p. 415

Kövér, Ágnes (2015) “Captured by State and Church: Civil Society in Democratic Hungary”, in Krasztev and Til (eds) 81-90

Krasztev, Péter (2015) “Social Responses to the ‘Hybridization’ of the Political System: The Case of Hungary in the Central and Eastern European Context, in Krasztev and Til (eds) 167-180

Krasztev, Péter and Jon Van Til (2013) Tarka ellenállás: Kézikönyv Rebelliseknek és Békéseknek, Budapest: Napvilág, p. 501

Krasztev, Péter and Jon van Til (eds) (2015) The Hungarian Patient: Social Opposition to an Illiberal Democracy, Budapest: CEU Press, p. 389

KSH, Statisztikai Tükör (2015) A non-profit szektor legfontosabb jellemzői, 2014, 2015/98, 2015. December 22, http://www.ksh.hu/apps/shop.kiadvany?p_kiadvany_id=98831&p_temakor_kod=KSH&p_session_id=100944399062604&p_lang=HU

Lamprianou, Iasonas (2014) “Contemporary Political Participation Research: A Critical Assessment”, in Demetriou (ed.), pp. 21-42

Liebert, Ulrike and Hans-Jörg Trenz (eds) The New Politics of European Civil Society, London: Routledge, p. 241

MACI (2015) Hungarian Civil Organizations (HU-CI) Maci-kampány (HU-CI campaign), http://sziamaci.hu/

Markanntonatou, Maria (2014) “The Post-Welfare State and Changing Forms of Political Participation”, in Demetriou (ed.), pp. 43-60

McGann, James (2015) Thinks Tanks and Civil Societies Program, 2014 Global Go To Think Tank Index Report, University of Pennsylvania, 1-22-2015, http://repository.upenn.edu/cgi/viewcontent.cgi?article=1008&context=think_tanks

Meseznikov, Grigorij, Olga Gyárfásová and Daniel Smilov (eds) (2008) Populist politics and liberal democracy in Central and Eastern Europe, Bratislava: Institute for Public Affairs, p. 131

Ministry of Future in Sweden (2015) Sweden’s Minister of the Future Explains How to Make Politicians Think Long-Term, 26 November 2015, http://motherboard.vice.com/read/swedens-minister-of-the-future-explains-how-to-make-politicians-think-long-term

Morlino, Leonardo (2012) Changes for Democracy: Actors, Structures, Processes, Oxford, Oxford University Press, p. 292

Nagy, Ádám (2014) “A civil társadalom domesztikálása”, in Bálint Magyar Bálint, A posztkommunista maffiaállam, Budapest: Noran Libro, 129-142

Newton, Ken (2012) “Curing the democratic malaise with democratic innovations”, pp. 3-20, in: Brigitte Geissel and Ken Newton (eds) Evaluating democratic innovations: curing the democratic malaise? London and New York: Routledge, p. 222

North, Douglass (1990) Institutions, Institutional Change and Economic Performance, Cambridge University Press

OSCE, Office for Democratic Institutions and Human Rights (2014) Hungary, Parliamentary Elections, 6 April 2014, Final Report, http://www.osce.org/odihr/elections/hungary/121098?download=true

Ost, David (2011) “The decline of civil society after post-communism”, in Liebert and Trenz (eds) chapter 9, 163-177

Petőcz, György (2015) “Milla: A Suspended Experiment”, in Krasztev and Til (eds) 207-230

Pew Foundation (2009) “End of Communism Cheered but Now with More Reservations”, http://pewglobal.org/2009/11/02/end-of-communism-cheered-but-now-with-more-reservations/

Pew Survey (2014) A Fragile Rebound for EU Image on Eve of European Parliamentary Elections, 12 May 2014, http://www.pewglobal.org/2014/05/12/a-fragile-rebound-for-eu-image-on-eve-of-european-parliament-elections/

Pleines, Heiko (2011) “Challenges of integration and participation: civil society organizations from new member states in EU governance”, in Liebert and Trenz (eds), chapter 10, 178-194

Polányi, Károly (1946, 2004) A nagy átalakulás: Korunk gazdasági és politikai gyökerei, Budapest, Napvilág Kiadó, p. 396

Pogrebinschi, Thamy (2014) “The Pragmatic Turn of Democracy: Combining Representation and Participation”, WZB (Wissenschaft Zentrum Berlin) Report 2014, pp. 55-58

Rothstein, Bo (1998) “Political Institutions: An Overview”, in Robert Goodin and Hans-Dieter Klingemann (eds) A New Handbook of Political Science, Oxford University Press, p. 845

Ryan, Lorna (2014) Scientific Democracy in the European Research Area, Science and Public Policy, http://era.ideasoneurope.eu/2014/11/03/scientific-democracy-european-research-area/

Rupnik, Jacques and Jan Zielonka (2013) “The State of Democracy 20 Years on: Domestic and External Factors”, East European Politics and Societies, Vol. 27, No. 3, pp. 1-25, Special Issue on The State of Democracy 20 Years On

Ruzza, Carlo (2011) “Identifying uncivil society in Europe”, in Liebert and Trenz (eds), chapter 8, 143-162

Salgado, Rosa (2014) Europeanising Civil Society: How the EU Shapes Civil Society Organisations, New York: Palgrave Macmillan, p. 259

Saurugger, Sabine (2010) “The social construction of participatory turn”, European Journal of Political Research, Vol. 49, No. 5, 471-495

Tang, Helena (ed.) (2000), Winners and Losers of EU Integration: Policy Issues for Central and Eastern Europe. Washington DC: The World Bank, p. 344

TÁRKI (2013) Értékek 2013 – Bizalom, normakövetés, az állam szerepéről és a demokráciáról alkotott vélemények alakulása Magyarországon, Budapest: TÁRKI

Transparency International (2014) Corruption Perception Index 2014, http://www.transparency.org/cpi2014, http://www.transparency.org/cpi2014/results

Uitz, Renata (2008) “Hungary”, in Meseznikov, Gyárfásová and Smilov (eds), 39-69

Van Til, Jon (2015) “Democratic Resurgence in Hungary”, in Krasztev and Til (eds), 367-384

Varga, Áron (2014) Kleptocracy Banned: The Hungarian Tax Authority Scandal (24 November 2014), Police raids against Hungarian NGOs (25 September 2014) and Orbán’s government in an endless war against “Hungary’s enemies” (01 July 2014), Heinrich Böll Stiftung, http://www.boell.de/en/person/aron-varga

WEF, World Economic Forum (2014) Global Competitiveness Report 2014-2015, http://www3.weforum.org/docs/WEF_GlobalCompetitivenessReport_2014-15.pdf

WEF, World Economic Forum (2015) Global Competitiveness Report 2015-2016, http://www3.weforum.org/docs/gcr/2015-2016/Global_Competitiveness_Report_2015-2016.pdf

Wiersma, Jan Marius, Ernst Stetter and Sebastian Schublach (eds) (2014) Problems of Representative Democracy in Europe, Amsterdam: Foundation for European Progressive Studies, p. 208

 

Lábjegyzetek:

 

[1] Ennek az írásnak távoli előzménye a civil társadalmat bemutató könyvem (Ágh, 1989), közvetlen előzménye pedig egy angol nyelvű tanulmány egy lengyel szociológiai folyóiratban (Ágh, 2016). Számomra elég szembetűnő a párhuzam a két történelmi helyzet között a védekező társadalom szerepét illetően.

[2] Ezek a megközelítések, a civil társadalom definíciói másképpen is csoportosíthatóak és tovább finomíthatóak, de ez a téma a rövid bevezetés után túllépne a tanulmány keretein. Ebben a tanulmányban a civil társadalom közvetlen témakörére szorítkozom, nem foglalkozom a demokrácia vitákkal, és a független intézményekkel általában (fékek és ellensúlyok rendszere), de még az állampolgári jogok és az önkormányzati rendszer kérdéskörével sem.

[3] A civilek hatalmát számos könyv és tanulmány is megfogalmazza Nyugaton, például Crawshow and Jackson (2010) kötete számos esettanulmányt mutat be a civil társadalom erejéről. A téma főleg a részvételi demokrácia elemzésében jelentkezik, Harrebye and Ejnaes (2010), Heidbreder (2012), Hooghe and Quintelier (2014), Plenies (2011) írásaiban és az IDEA Intézet (2014) felméréseiben.

[4] A politikatudományban önálló kutatási területté vált a „democracy innovations” témaköre, amelyben Morlino (2012) és Newton (2012) munkái jeleskedtek, a think tank témakörben lásd McGann (2015).

[5] A formális és informális intézmények viszonyáról North (1990: 6, lásd p. 17 is): „Although formal rules may change overnight as a result of political and judicial decision, informal constraints embodied in customs, traditions and codes of conduct are more impervious to deliberate policies.” A szakirodalomban az alapvető kifejezések a KKEi régióra a „democratic malaise” és a „public distrust”. Az elterjedt megállapítás szerint „The economic crisis in East and South East European societies reflects a crisis of democratic norms and institutions and reveals citizens’ general lack of trust in formal institutions and politival elites.” (Dzihic, 2014: 25).

[6] A „negatív” civil társadalom vizsgálata Chambers and Kopstein (2001, 2008) sokat idézett tanulmányával indult el, akik főleg a nyugati társadalmakban felerősödő szélsőjobboldali és rasszista szervezetekből és mozgalmakból indultak ki a „bad” civil társadalom témájának felvetésében. Szinte ezzel egy időben jelent meg Kopecky és Mudde szerkesztésében (2002) a több kiadást megért tanulmánykötet az „uncivil” társadalmakról, már az „új demokráciákra” koncentrálva (lásd még Glasius, 2010). Ez a két analitikus tradíció azóta is folytatódik és beletorkollik a KKEi negyedszázados áttekintésbe. A magam részéről a továbbiakban használok egy harmadik terminust is, az ál-civil társadalom (pseudo-civil) kifejezést is, ami úgy látszik, mintha civil lenne, valójában egy felülről szervezett állami korporatizmus intézménye.

[7] A negatív civil társadalmi intézmények elemzésének vonalát viszi tovább az állam foglyul ejtése (state capture) és az oligarchizálódás bemutatása számos összefoglaló tanulmányban a KKEi régió negyedszázadában (Epstein and Jacoby, 2014 és Innes, 2014, lásd még Ost, 2011).

[8] A kilencvenes évek elején már volt egy rövid neo-tradicionalista hullám, de akkor még visszahanyatlott és búvópatakká vált. Ez a narratíva csak a gondos kimunkálás után tért vissza a kétezres éveken a fideszes narratívában és tárul fel most is a lengyel fordulatban.

[9] Kövér (2015: 81-82, 85-87) egyfelől erőteljesen kritizálja azokat a nyugati elméleteket (például Howard, 2003), amelyek a KKEi civil társadalmak hagyományos gyengeségéből vezetnek le mindent, s igen határozottan utal az állami mulasztásokra és 2010 után még inkább az állami represszióra a civil társadalom állapotának értékelésében, másfelől bemutatja az egyházi intézmények rohamos térnyerését a civil társadalom terepén.

[10] A nyertesek és vesztesek polarizációjára már a Világbank Jelentése is felhívta a figyelmet (Tang, 2000). A társadalmi válságnak a KKEi demokrácia hanyatlásában való szerepére az ESF (2012) összefoglaló tanulmánya is felhívta a figyelmet. A hazai fejlődés áttekintéséhez elegendő itt a TÁRKI elemzéseire (Kolosi és Tóth, 2008; Kolosi és Keller, 2010; Kolosi és Pósch, 2014) és tekintélyes adatbázisára utalni, amit kétévenként összegeznek a Társadalmi Riportban. A fejlődéstől való teljes leszakadás kifejezésére sokan használják a hazai szakirodalomban a roncstársadalom terminust.

[11] Óriási adatbázis gyűlt össze a KKEi régióról (Bertelsmann, 2015; EC, 2015; EIU, 2015; és European Catch-Up Index, 2014). Az intézményekbe és a politikai elitbe vetett bizalom rendkívül alacsony szintje és tovább csökkenésének trendje tekintetében mindenekelőtt a WEF (2014,2015) adataira utalok, amelyek szerint a KKEi politikai elitek a leginkább népszerűtlenek közé tartoznak az egész világon.

[12] Gagyi Ágnes és Mariya Ivancheva Bevezetése az KKEi civil társadalmak helyzetéről szóló kiadványban kifejezetten azt hangsúlyozza, hogy káros volt a nyugati modellek és elvárások átvétele a régiónkban és a régió-specifikus megoldásokat kell alkalmazni a civil társadalom fejlesztésére (Gagyi and Ivancheva, 2013).

[13] A regionális összehasonlítást megkönnyítik a nemzetközi összefoglalók, lásd például az Amnesty International (2015) és a Transparency International (2014) jelentései, lásd ACRN-CRCB (2015) is. 2015-ben a lett uniós elnökség idején NGO Fórumot rendeztek Rigában, amelyben a civilek hatalma a KKEi régió kapcsán is megtárgyalásra került.

[14] A társadalmi mozgalmak történeti áttekintését lásd Krasztev, 2015: 168-170. Az uniós tagságnak a civil társadalomra való hatását átfogóan tárgyalja Salgado (2014) és Heidbreder (2012).

[15] “Fidesz had been inviting citizens to the so-called national consultations, sending out millions of letters directly to citizens, in a way suggesting that there is no need for the mediating role of civil associations as the state can directly talk to the citizenry.” (Gerő and Kopper, 2013: 371).

[16] A részvételi fordulat/demokrácia kérdésében lásd Hall and Rikard (2013), Pogrebinschi (2014), Ryan (2014) és Saurugger (2010) összefoglaló írásait, valamint a Demetriou (2014) kötet idevágó fejezeteit (Cabada, Lamprianou és Markanntonatou, 2014). A nyugati részvételi demokrácia részletesebb korszakolásába és elemzésébe (me-culture versus we-culture) itt nem megyek bele.

[17] A nagy nemzetközi minősítő (rankings) szervezetek egyetértenek abban, hogy a demokrácia hanyatlása Magyarországon ment végbe a legerőteljesebben, vagyis hazánk jelenti a legrosszabb eset forgatókönyvét a KKEi régióban. Ez a megközelítés jelentkezik a 25/10 év fejlődését jelző átfogó tanulmányokban is, mint az Epstein and Jacoby (2014) és a Rupnik and Zielonka (2013) kötet.

[18] Uitz Renáta a civil társadalom történetének körképét adja a kétezres évek végéig. Megjegyzi, hogy „1992 és 1994 között végbement Magyarországon az NGO szektor gyors fejlődése, de 1997 után ez leállt.”. A pártok álcivil szervezeteket hoztak létre, mindenekelőtt Orbán a 2002-es veresége után a polgári köröket (Uitz, 2008: 50,52).

[19] A magyar helyzet széles bemutatását adta a legutóbb – a szociális partnerekre és a társadalmi mozgalmakra való kitekintéssel – Arató Krisztina és Mikecz Dániel tanulmánya (2015) a hazai és a külföldi szakirodalom áttekintésével. A hazai szakirodalom részletesen bemutatta, hogyan ment végbe a magyar civil társadalom „domesztikálása” (Nagy, 2014). A Krasztev and Til (2015) kötetben Boris and Vári, illetve Petőcz tanulmánya bemutatja a Szolidaritás és a Milla társadalmi mozgalmak történetét, az emblematikus történet az Ökotárs rendőrségi lerohanásáról azonban még részletes feldolgozásra vár.

[20] Ebben a folyamatban jelenthet előrelépést a Böcskei Balázs és Sebők Miklós szerkesztésében megjelent, 50 könyv, amit minden baloldalinak ismernie kell című kötet (Noran Libro, 2015 – a Progress Alapítvány kiadása), ami a fiatal kutatók új nemzedéke bevonásával az új eszméket mutatja be, számos írásban kitekintve a civil társadalom nemzetközi és hazai helyzetére.

[21] A magyar civil társadalom államosítására és az ellenállók megfélemlítésére való kísérletek komoly nemzetközi kritikát váltottak ki (OSCE, 2014), jelentkeztek a nemzetközi sajtóban magyar oldalról is, lásd például Varga (2014).

[22] “At the time of transition, it was expected that in Hungary – as well as in the whole Eastern Europe – civil society would converge towards what is typical for West European democracies.” (Gerő and Kopper, 2013: 363).

[23] Ez a vitairat nem törekszik a magyar civil társadalom bemutatására, szervezetei áttekintésére. A tanulmányhoz csatolt – még 2015-ben készült és összeállításában Varga Áron is közreműködött – Annex felsorolja a demokrácia-támogató civil szervezeteket, ami nyilván kiegészítésre és korrekcióra szorul, de a vitairat célja éppen az, hogy egy ilyen folyamathoz hozzájáruljon. Magyarországon a legutóbbi adatok szerint (KSH, 2015) 2014-ben 63.9000 civil szervezet volt, 102.000 főállású és 51.000 részmunkaidős alkalmazottal. Az önkéntes részvevők száma 457.000 (MACI, 2015: 3).

[24] Ennek a vitairatnak a korábbi, hosszabb variánsa egy lengyel szociológiai folyóirat (Social Policy Issues) számára készült Redemocratization efforts in Hungary as a second try: Civil society organizations and mass movements címen (és a fentiekben említett Annex). Az eredeti, hosszabb angol nyelvű tanulmány pre-print avagy pre-final verziója elérhető a Progress Alapítvány honlapján (www.progressalapitvany.hu).

[25] Ebben a vitairatban nem kívánom felsorolni a 2015-ös év tömegmozgalmait és azok szervezésére-irányítására létrehozott átmeneti egyesületeket, mivel ez az írás bevezetőként éppen ennek az előtörténetnek a feldolgozására kíván ösztönözni, egy újabb kötetben több részletes feldolgozással az „50 könyv” folytatásaként.

[26] 2014-ben az új szociáldemokrata svéd kormány Kristina Persson vezetésével létrehozta a Jövőügyi Minisztériumot, hogy gondozza a hosszú távú feladatokat. A minisztériumnak három profilja van: (1) a munka világának a jövője, (2) a zöld jövő és a versenyképesség és (3) a globális együttműködés. Az északi országok célja a jövőorientált, innovatív társadalom megteremtése, mint a fenntartható társadalmi fejlődés záloga (Ministry of Future in Sweden, 2015).

[27] Az 50 könyv, amit minden baloldalinak ismernie kell című kötet több olyan írást tartalmaz, amelyek a fenntartható fejlődés irányába mutatnak és a Progress Alapítvány másik projektje is az „új jövő” kialakítására irányul. Ehhez szántam bevezető gondolatokat, amelyeket itt röviden felidézek, ezek elérhetőek az Alapítvány honlapján (www.progressalapitvany.hu). A két téma – a civilek hatalma és az új jövő kérdése nyilvánvalóan szorosan összekapcsolódik.