Progress Fórum 1.: Ágh Attila: A Nagy Nemzeti Adósság

prga   2018-10-04   Progress Fórum 1.: Ágh Attila: A Nagy Nemzeti Adósság bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

A Nagy Nemzeti Adósság hazánkban voltaképpen nem a pénzügyi eladósodásban van, hanem a történelemmel való szembenézésben. Boldogabb nemzetek bátran szembenéznek a történelmükkel, leszámolnak a múltjukkal és ezért képesek reális jövőképet felvázolni.

A magyar közvélemény már évtizedek óta tipródik a rendszerváltás értékelése körül, senkinek sincs igazán bátorsága kimondani, hogy valahol utat tévesztettünk, már a rendszerváltás kezdetén. Éppen ellenkezőleg, a legfontosabb és legkényesebb témák tabuvá változtak, és csak a legeslegutóbbi időkben indultak viták az elmúlt évtizedek önsorsrontó neoliberális politikájáról, de még mindig érdemi különbségtevés nélkül annak a korábbi ballib és a jelenlegi autoriter változata között. Sem a pártok, sem a politikai és közéleti szereplők nem hajlandók önkritikára, a korábbi tevékenységük kritikus áttekintésére és átértékelésére, ami 2010 után csapdába zárta a demokratikus közvéleményt és elvágta az új demokratikus kibontakozás lehetőségét. Minden érintett párt és szereplő úgy véli, hogy az üres és fellengzős nyilatkozataival már túl van a történelmi tanulságok levonásán.

Nem jobb a magukat XXI. századinak nevező új pártok esete sem, amelyek délibábokat kergetnek, közben legalább annyira foglyai a múltnak, mint a régebbiek. Nagy zavar van tehát a múlt jövője és a jövő múltja körül – annak tisztázása hiányzik, hogyan lehet hidat építeni a régi és a új között, hogy mi folytatandó a történelemből és mit kell kiátkoznunk káros örökségként. Mindez összefoglalható a kilencvenes években kialakult magyar neoliberális hibrid bírálatában, ami a magyar politikai elit jelentős része és a multinacionális vállalatok érdekházasságának máig ható káros hatását van hivatva feltárni. A Progress Alapítvány erről tart vitát 2018. október 11-én a Kossuth Klubban.

A 2010-es években Mitchell Orenstein drasztikus egyszerűséggel kifejtette, hogy „Végül is a kelet- és közép-európai országoknak nem volt túl sok választásuk, ha integrálódni akartak a nyugati gazdasági struktúrákba. Elfogadhatták a neoliberális gazdasági elveket, és akkor megkapták a nyugati támogatást, vagy alternatív megoldást kerestek, és akkor elvesztették azt. Azoknak az országoknak, amelyek el akarták hagyni a szovjet tömböt, nem volt más reális választása. A neoliberális elvek elfogadása szükséges feltétele volt a nyugati klubhoz csatlakozásnak. A nyugati kormányok és a nemzetközi intézmények nagy erőfeszítéseket tettek arra, hogy segítsék Közép- és Kelet-Európa országait a neoliberális elvek alkalmazásában. Ezt a törekvést kormányzati szinten a G-24 koordinálta, és az IMF, a Világbank és az uniós Phare program szervezte.” Ugyanezt fejtegeti Bojan Bugaric is, aki szerint az új tagállamok „globális élenjárók voltak a neoliberális eszmék és közpolitikák bevezetésében a kilencvenes és kétezres években. (…) Ez különösen érvényes a korai átmenet időszakára, amikor a neoliberalizmus gyakorlatilag az egyedüli ideológia volt, és erőteljesen dominált a régió gazdasági és politikai reformjaiban.”

A rendszerváltás utáni időszakot nálunk szinte mindmáig végigkíséri az elméleti önreflexió, a társadalmi vita, a történelmi narratíva felülvizsgálatának a hiánya, mert sokszor elnyomja a külső hatás vagy a belső hangzavar. Megmutatkozott ebben az értelmiség – a középosztály vagy polgárság – gyengesége, fragmentáltsága és mozaikszerűsége, aminek következtében minden csoport csak magára reflektál és buborékot épít, bezárkózik saját elméleti konstrukcióiba. Bibó Istvánnal szólva, az elmúlt harminc évben tolongtak a „hamis realisták”, akik hamar kiegyeztek a gyorsan változó valósággal, s ez okozta „vezető rétegünk” erkölcsi és szellemi lezüllését. De a „túlfeszült lényeglátók” sem látták meg az irányt a válságok zűrzavarában, inkább azok „ádáz prófétasága” és lángoszlopként való bejelentkezése volt jellemző rájuk, mintsem a Kompország helyes útjának felismerése.

Ugyanakkor a 2010-es évtized közepére, főleg a fiatal elemzők, a dacos nemzedék színrelépésével megkezdődött a vita a neoliberalizmus hazai változatáról és az uniós tagság kritikai értékeléséről, ami erősen emlékeztet a nyolcvanas évek élénk közéleti vitáira. A fiatal szociológusok és közgazdászok erős üzenetet küldtek a közéletbe az „elég volt” jegyében, ám az igazi politológiai összegezés elmaradt, mert a Fidesz-rezsim nyomására a politológia elbátortalanodott és felvizeződött, illetve a pártpolitika napi csatározásainak követésére redukálódott.

Megkezdődött másfelől a konzervatív jobboldal eróziója is. A korábbi balliberális „puha neoliberális hibridet” a „nemzeti” oldalról számos ponton jogosan bíráló jobbközép konzervatív értelmiség egyre jobban szembefordult 2010 után a Fidesz „kemény neoliberális hibridjével”, a haveri kapitalizmusát stabilizáló büntető államával és szintén elkezdett erős üzeneteket megfogalmazni. Mellár Tamás az azóta megszűnt Népszabadság 2012. január 21-i számában (a Hétvége melléklet címoldalán) üzenetet küldött „Konzervatív barátaimnak, akik még maradtak”: „a dolgok ismét úgy állnak, hogy az ország a sorsdöntő pillanatban nem tud megfelelő választ adni a kihívásokra, a nemzeti közösség terméketlen vitákba menekül a valósággal való szembenézés helyett.” Mellár felidézte Bibó István szavait 1948-ból, miszerint „az ország történetének legújabb kori szakaszában, döntő történelmi pillanatokban (…) végzetes módon képtelennek bizonyult arra, hogy saját helyzetének valóságos adottságait és az ebből adódó feladatokat meglássa.”

Mellár tovább folytatta ezt a gondolatot a Progress könyvek sorozatában megjelent Elvesztegetett évek című könyvében. Nemrég az ugyancsak konzervatív Bod Péter Ákos járadékról szóló tanulmánya miatt bezúzták a Századvég legutóbbi számát, ami egy újabb jele annak, hogy az autoriter neoliberális hibrid kulturális gépezete tovább dübörög. Közben készül Bod Péter Ákos új könyve – szintén a Progress könyvek sorozatában – arról, hogy a Fidesz rezsimben lassan már a saját régiónkban is sereghajtók vagyunk.

Ágh Attila